A sors könyvétől a sírkertig

Gyászt tükröz a kemény fedél,
éjfekete, vastag kötet,
selyempapír lapján megfér
megannyi név, ifjú s öreg.

Fellapozom, nézegetem
arany betűit e könyvnek,
megakad a tekintetem,
s a könnyeim előtörnek.

Ha lenne sárkányom,
ő lenne a barátod,
mindenhova követne,
míg hódítod a világot.

Messze a csillagokba,
új bolygókat keresni,
vagy ha csak szeretnél,
a holdon egyet pihenni.

Ha nekem szárnyam lenne,
vele betakarnálak,
széltől, hótól, esőtől,
mindig megóvnálak.

"Fény és árnyék játéka vagy nekem,
így küldöm szép őszi üzenetem,
november vagyok, ez az ékszerem,
búcsúzásom lesz majd hópelyheken."

Lenyugvónap színezett felhőket,
majd a fákról, tusrajzokat festett,
így kerültek előtérbe árnyak,
mely varázsát adta alkotásnak.

Hátizsákkal, túrabottal,
indulunk a hegyre.
A színt váltott falombokban,
sárgák a levelek.

Mikor felérünk a csúcsra,
kőr a panoráma.
Csodáljuk, indulunk újra, 
le a tó partjára.

Csendes kis tó hegy lábánál,
szemünk elé tárul.
Tőle talán nincs szebb látvány,
pompás helyen járunk.

Csíp, tép e szél,
arany levélt`
az ágról
messze repít
kedve szerint
a fától.

Tudva korát,
üli torát
a széllel,
halál hörög
tánca fölött
az éjjel.

Ó, szent Egek!
Lelkem remeg.
Merengek...
Fák és kertek
vajh` még nekem
teremnek?

Boldogság most kényeztetne engem,
biztos pont lehetne, az őrületben,
küzdök hullámmal, mi elragadni készül,
éjszakával, mi egyre jobban sötétül.

-írta-Varga István-Barcs. 

Várom már nagyon, írjál már levelet,
melyben küldöd szívélyes üdvözletedet,
megírod azt is, miképp zajlik ott életed,
hogy kapcsolatban vagy velem, bántottak e tégedet. 

Erdei úton sétálok,
elmélázva meg-meg állok.
oly kanyargós út az élet,
egyeneset nem remélek.

A sok kanyart számon tartom
melyiknél mi változhatott.
oka két jelenség lehet,
magam vagy a  sorsnak keze.

Lelkes szívvel tervezgetek,
ha megvalósul örvendek.
változás útjára lépve 
mint aki célját elérte.

Tűzből húzott függönyt maga elé,
a fénymezővel ölelt sápadt Hold,
éjhomályban remegő szellő futott,
mely gyengéden simogatva körülfont. 

Itt-ott a park suttogó fái között,
kéklő lámpácskák cikázva dönögtek,
világítószemek a házak ablakai,
de néhányan már sötéten néztek.

Szemem előtt egy csillag zuhant mélybe,
átadva önmagát csendesen...
Miért pont ő? Miért pont most? – nem kérdte,
csak elindult honvágytól részegen.

Leszakadt végre a kijelölt szögről
hol idáig függött a bársonyon,
szárnyaszegett szentjánosbogárként,
megbéklyózva a korlátokon.

sárga fejecskéjét büszkén
a nap felé fordította
s a tűző napsugarakat
szomjasan magába szívta

éltető magvacskái még
egy végső napfürdőt vettek
mielőtt a büszke, kék hold
mellett nyugovóra tértek

2021. november 2.

Járom a temetőt...

Gyertyák a temetőben
pár napig világítanak,
sírokat koszorúk,
virágok borítanak.
Mindegy milyen rég volt, mióta nem vagy velünk,
rád emlékezünk,
érted fáj szívünk.
Nem pótolja semmi,
hogy már messze mentél,
és a csillagok között,
újabb angyal lettél.
Felhőtlen éjszakán,
ha felnézünk az égre,