cs 11/14/24
Kovácsné Lívia
Elfojtott vágyaim messzire repültek el.
Úgy fáj a múlt, már felednem kell!
Sír, visít a téli szél,
most is rólad mesél,
fájdalmas emlékezés,
szívembe mártott kés!
Feledni mégsem tudom,
hisz úgy fáj nagyon,
hiányod megszokni sosem fogom,
a szívem érted ma is zokog!
Téli szél verdesi ablakom,
arcod már rég nem láthatom,
|
Mindenki máshogyan szeret,
millió fajta a szeretet.
Van, aki csak rád nevet,
s megfogja a kezed.
Van, aki hallgat,
s úgy szemeivel vallat.
Van, aki hévvel,
nagyon nagy reménnyel.
Van, aki csendben, halkan,
hozzád odabújva, nem csak, ha baj van.
Van, aki simogatva lágyan,
hogy beteljesüljön minden vágyam.
|
A szív a legfurcsább dolog,
hol nevet, s hol zokog.
Kővé is válhat, ha nem vigyázol,
s az élet rajta sokszor átgázol.
Van, hogy szárnyal, mint meleg szellő a nyárral,
vagy mint pillangó a réten, csak bánj vele szépen.
Vágyakozik hiába valaki után,
s érzései tovaszállnak, mint a költözőmadár.
|
Kinek fáj, kérdem, ha nem leszek?
Lelkemre hűs ködfelhőt teszek,
Ne lássák az égben bánatom,
Mikor a könnyeim átlopom...
|
A jó Isten éltessen még számos éven át, egészségben ,boldogságban! Boldog szülinapot!

|
Mikor még hivatásos katona voltam,
annak idején, kilencvennyolcban.
A Tisza megáradt,
s mi feladatot kaptunk, építsünk gátat.
Uralokkal közelítettük meg a helyet, Tarpa elejét,
nyaldosta a víz már a gátnak tetejét.
Akkora hatalmas vizet még nem láttam,
a gáttetőn csak megrökönyödve álltam.
|
" Amit mondasz, csak szavak, amit érzel, na azok, mind igazak"
TM
|
Ez a szép hely olyan ritka.
Gyere velem, s feltárul minden titka.
A neve, az Somló.
Itt bor folyik, nem komló.
Nevét a som növényről kapta,
mely régen betakarta.
Oldalán szőlő,
sok szép pincében bor terem,
egyikük sem holmi üres verem.
Tele van finom nedűvel,
mentem én már haza innen
elég nagy derűvel.
|
Noszlopon építkeztünk, új volt a ház,
mikor eljött 86 tele,
akkor költöztünk bele.
Hallom, a szüleim mondják,
reggel mikor felkelek,
a hótól az ajtón kimenni nem lehet.
Befújta a szél úgy a havat,
mindenki odabent ragadt.
Még jó, hogy volt emelet,
onnan a hó tetejére rálépni rá lehet.
|
Katonák voltunk,
az évek alatt, mind egybe forrtunk.
Esküt tettünk, megvédjük a hazát,
s ellátjuk bárki baját.
Katonák voltunk,
hol árvízen, hol hómentésen,
zsákot pakoltunk, éhezőknek kenyeret,
s tejet hordtunk.
Tettük, amit kellett,
sokszor mondani sem kellett.
|
Egy érzés csupán,
mikor ködös hegyek várfokán,
üres hollófészekben károg a magány.
Tavaszi nap, a simogató szél mesél,
szíved még valami jót remél.
Vadvirágok illatát
ontják tavasszal rétek és a fák,
gondolod, lesznek még csodák?
Nyári éjben hullócsillag suhan az égen,
még hiszed, lesz olyan, mint régen.
|
Álmodtam, hogy kivirágoznak a fák.
Nem hallottam erdőn többé fűrésznek szavát.
A világot nem tettük jobban tönkre,
s a nagy gyárak eltűntek örökre.
Álmodtam, hogy virulnak mindenfelé a vizek,
nem szennyeztük őket, s ihattunk forrásból tiszta vizet.
|
Az embert sokfelé sodorja az élet,
engem is elsodort egy helyre,
mely örökre szívembe égett.
Katona voltam, s legjobb barátom
Komádiba meghívott.
Szülei, testvérei, rokonai éltek ott.
Lenne egy kis munka,
a kertben egy akácfa van útban,
ki kellene szedni, gyere segíteni.
Menjünk, mondtam.
|
k 11/12/24
Kovácsné Lívia
Leéljük lassan az életünket,
még létezünk,
fogjuk a két kezünket,
mert szeretünk,
együtt jó nekünk!
Köszönöm,
hogy vagy nekem,
hogy szeretsz engem,
itt vagy velem,
ha kell, vigasztalsz engem,
soha nem feledem!
Maradj velem,
amíg az ég engedi, kedvesem!
2024. november 12.
TM
|
k 11/12/24
Bársony Róbert
A Hold fénye mellett lassan ballagtam hazafelé
A városszéli megállóból egymagam a hidegben
A rozsdás kandeláberek fénye árnyékot vetett az aszfaltra
A saját árnyékom kísért ismét a megszokott utamon.
|
k 11/12/24
Pitter Györgyné
A boldogság a lélek szerelme.
Életöröm, szárnyalás, szárnyak nélkül,
amikor a szeretet melléd ül,
amikor a pillanat dédelget,
amikor keringőt táncol a lelked,
amikor egy belső hang átölelve becéz,
amikor szívedet simogatja egy láthatatlan kéz.
Amikor az égre nézel és érzed, hogy Isten rád visszanéz.
2024. november 11.
|
k 11/12/24
Pitter Györgyné
Hogy halmozottan fájjon az élet,
és mégis megmaradjak szeretetben, Uram,
megpróbálsz engem, Istenem.
*
|
Találkozol valakivel, elköszönsz,
benne már emlék vagy csupán.
Az idő halad, elmúlik a pillanat,
s máris csak emlék marad.
Az élet csak emlékekből áll.
Egyetlen egy pillanat a most!
Úgy vigyázz rá, össze ne taposd.
TM
|
Vannak szépek,
melyek benned csodálatos képek.
Vannak rosszak,
melyeken eltöprengsz, akár naphosszat.
Vannak mélyek, melyeket alig érsz el magadban,
olyan mély kút fenekére tértek,
csak néha jönnek fel onnan, s ha kérted.
Vannak újak,
melyek frissen a szívedhez simultak.
|
Mindig úgy vártam, előtte éjszaka már alig háltam.
Izgultam, mi lesz, vártam a fát, s vele apát.
Eljött a napja, délután kiment, hogy befaragja.
Az ablakon át csodálattal néztem, ahogy hullott a hó,
a tájon lett szép fehér takaró.
Közben anyám a konyhában sürgött,
húgom még kicsi volt, valamivel a járókában csörgött.
|