Mindenkinek megvan a maga keresztje. Tartja egy régi magyar közmondás. Panaszommal hozzád fordulok Istenem. Úgy érzem mindenkit elvettél tőlem, aki legfőbb támaszom volt. A munkában, amit alig bírok egyedül elvégezni.

Hiába kapaszkodik a nyírfalevél,
Letépi ágáról a gonosz, őszi szél,
Legyőzi majd végül sorsának vad tele,
De ott lesz egy kis nyár a sárban is vele.

Óriás fa árnyékában baltás
székely viaskodik--alatta áll.

Tört anyóka sámlin –
hervadozó jázmin.
Arra nézek, rám int:
„Kék ibolya, jácint –

Virágzó barackfák között sétálok,
óvatlan rigók a mellemre ülnek,
mint a télben elporladt, holt világok,
sárguló  könyvek, felszáradó könnycsepp.

A király, jaj a király,
a vár ura, a király 
minden tette fáj.

Ó, kegyes nap köszöntött ím rám –
csillant fel az udvari bolond
máskor fénytelen tekintete.
„Éljen április elseje!

Köszöntelek Április
Tavasz szép leánya
Virágba öltöztél
Mennyasszonyi ruhába

Boriska: Aggyonisten Mariskám! Hogy van, olyan régen találkoztunk?! Mi újság     maguk felé?
Mariska: Aggyonisten Boriskám! Tuggya az az igazság, hogy el vótam  egy kicsit Amerikába a jányomhó!
Boriska: Igen? Oszt, hogy bírta a röpüllőt, nem félt?

Írom a sorokat hófehér papírra,
Mint mikor bódult és szent áhítattal
A pap kehelyből miseborát kiissza,
A gonosz világ egy pillanatra meghal.

Ma búcsúzik a március –
ül a vén idő vonatán.
Ibolyaszín szemmel pillog,
szomorúfűz hajjal villog.

A hold vallomása (ballada)

Felhőfátyolt ölt fel a Hold, sejtelmesen csillog,
maszatosan dereng, vibrál, sötétségbe színt lop.
Komótosan bandukolva éj peremét járja,
finom kelme, csillagsereg selymének uszálya.

Mikor a hét teve
Elindult oázist keresni
Nem köszöntötte
Nem várta senki!
Pedig átkeltek tengeren
Szép nagy óceánon

Reggel van. Megint mentő érkezett, 
fél óra alatt már a harmadik.
Még várakozhatunk egy darabig,
a légkör is nagyon feszélyezett.

Tarka réten, zöld mezőben,
Sétáltam én az erdőben,
Megláttam egy vén, odvas fát,
S megpillantottam egy csodát.
Kíváncsi vagy kicsi kincsem,
Mi az, amit felfedeztem?