A temetés utáni hetekben Annus olyan volt, mint az alva járó.

Hajnali égen libbenő szélben
zümmögő rétek illata száll,
ébredő házak ablaka nyílik
mosolygó kertek napsugarán.
 

  Mesélték, hogy valamikor régen Abarán a tehenek elkezdtek furcsán viselkedni. Nem akartak legelni, az istállóban sem ettek, és persze tejet sem adtak. Ha kihajtotta őket a pásztor a legelőre, csak futkostak össze-vissza, bolond módjára, és nagy hangon bőgtek. Mikor pedig behajtották őket az istállóba, mindenáron törtek volna ki a szabadba.

Hódításod elfogadtam,
Kínlódj értem, azt akartam,
Tudtam, én vagyok az álmod,
Hagytam minden titkom látnod.

Együtt ébredek jégcsapos eresszel.
Januári reggel, kérlek eressz el!
Tavaszi hónapok jöjjetek felém,
legyek végre túl már rossz kedvem telén.

Élnek bennük az izzó nappalok.
Forrón bújsz ölembe, nyakamba
kapaszkodsz, és dalol bennem a hangod.

Zúzmarás erdő mélyén
Nagy nyomorban
Összetákolt sátorban
Melegít a kutya a vackán

A háború bizony minden tervüket, számításukat áthúzta. Józsi is, és Annus is nagyon jól tudta, addig haza nem mehetnek, amíg  otthon háború van.

Pördül- fordul a napsugár az égen,
szivárványszív minden virág a réten,
szivárványszív minden virág a réten,
illatozik az egész mindenségen.

Amikor megfújta, szinte belénk sajdult,
mélabús szomorún szívfájdalmat jajdult.
Mozdulatlan megállt, döbbenetes arccal,
szobormerevséggé fagyott torz alakkal.
Tán cikázó villám sújtott most beléje,
testet – lelket tépő zsongással kísérve

   Valamikor régen, itt e mellett a híd mellett állt egy lombos fűzfa. Szomorú fűz volt, és különleges adottsággal rendelkezett. Könnyezett. Azt beszélték, azért hullatja könnyeit, mert valamikor nagyon régen egy villám vágott bele, de úgy, hogy a fa törzse megrepedt.

Holdfényben lépkedsz, csillan ösvényed,
csendesen dúdol benned a lélek,
szél hegedűjén lombok suttognak,
tóvize csobban égre hajolva.

Az idő tűnik, majd újra visszajő,
korhadt, avult lesz, ami ma friss és új,
szunnyadó magból az élet újra nő,
és a lét a napfénybe kiszabadul.

     Igaz, hogy Józsi nagyon félt attól, hogy nap mint nap a bányaakna poros, nedves környezete vette körül, de lassan megszokta, hiszen a munkaidő végeztével minden nap visszatért Isten áldott világára. Nem is gondolt arra, hogy Annusban is vannak félelmek. 

Régen ez a vidék erősen lápos, mocsaras terület volt, sokkal több volt a láp és mocsár, mint most. A lápból kimagasló dombocskákon pedig már régen faluk keletkeztek, ahol az emberek Szent István királyunk óta jó keresztények módjára éltek. 

Talán a fák sosem halnak meg,
akár a hegyek vagy a csillagok,
kiállják az idő próbáját,
akármennyire nagyok a fagyok.
 

Hosszabb már a nappal, rövidül az élet,
az örök sötéttől miért, hogy nem félek,
egyre több az évem, kevesebb a fogam,
ezt tette velem a lusta időfolyam.