Itt a farsang vége, tél ideje lejár,
Szeretnénk, ha csend helyett dalolna a madár.
Rőzsét gyújtunk, magasan lobogjon,
Hogy a tél tőlünk messze szaladjon.

Más monda is járja,
Törököt űzték ki, aki betolakodott Mohácsra.
Bárányok bundáját magukra aggatták,
Török fusson ijedten, ameddig csak lát!

Lángokban elégett szívem hamvait
viszi a szél, kedvesem, feléd,
nem tudom, érzed-e a fájdalom bús dallamát,
amely neked rólam mond mesét.
Vágyakozó szívem érted
a szerelem lángjában ég hamuvá nap mint nap,
hiába a vágy, ha a gonosz élet minket cserben hagy,
és a test semmit nem kap!
Reszketve várom a holnapot, kedvesem,

Dereng már a hajnal,
nap ébredőben.
Nap sugarait szórja
erdőre, földre.

Megszólal a rigó,
pacsirta is zengi:
Kikeleti tavasz, jöjj,
vár mindenki!

Ragyogj napsugár,
a határ téged vár.
Elvetett magvak
mozdulatra készek.
Örülünk a hóvirág
tengerének.

Jártál már erdőben,
csillagfényes éjjel,
hallgattad, hogy suttognak
dús lombok a széllel?

Ültél a patak partján,
szép tavaszi délután,
szaladtál egy szikrázó
szitakötő után?

Hallgattad egy kis tónál
a békák kórusát,
láttál már legelésző,
békés őzsutát?

Gyermekarcod reggelente
a kéklőn fénylő eget leste,
valami furcsa, vonzó vágy keringett
ártatlan gyermekszívedben,
repülni szerettél volna a madarakkal,
messze-messze,
hegyek fölé, vizek fölé szállni,
- a nagyvilágot onnan, a magasból látni.

Mondd a Napnak, hogy ne ragyogjon,
mondd a szélnek, hogy ne táncoljon,
mondd a Holdnak, ne sétáljon veled,
mondd a csillagoknak, hogy hagyják el az eget,
mondd a cinkének, hogy felejtse el a tavaszt,
mondd a fecskének, alkonyatkor,
felhők alatt ne cikázzon,
mondd a rózsának, hogy ne nyíljon,
mondd, hogy a tenger ne hullámozzon,

Véletlen, vagy genetika? Isten ajándéka.
Úgy történt, hogy kisebbik lányomat a születésnapomon hoztam a világra harminc éves koromban. Férjemmel együtt örültünk az egészséges kisbabánknak, de a dupla születésnap  még boldogabbá tett bennünket. 

Vágytam rád és édes mámort akartam,
Elveszni ringó, bársony, meleg karodban.
Inni gyöngyöző, búgó sóhajtásodat,
Füledbe súgni, hogy mindig akartalak.

Amint ott feküdtél az elveszett vágy ölén,
A szerelmes csatákról immár lemondtam én.
A párnámba temettem könnyező arcomat,
És ő kapta helyetted ott millió csókomat.

(Vincze Viktória és Míra unokáimhoz)

Előttem az utódom, mosolygós kis arca,
Meséit, verseit most épp kigondolja.
Mesél nekem természetről, történetekről,
Állatkákról, abba nem is hagyja!

Én hallgatom nagy bölcsen,
Rám ragyog kedves kis arca.
Mesét ő mond nekem,
Boldog tőle a szívem.

Légy felhő, mely ölel,
cirógató szellő,
tó, mely lágyan ringat,
langymeleg eső.

Akár puha párna,
olyan legyen karod,
a világ legszebb hangján
szóljon esti dalod.

Légy a meleg fészek,
mi megóvja, védi,
rejti, ha gonosz a világ,
vagy rút vihar éri.

Hóvirág,
hóvirág,
harmatcsepp a szirmán,
oly törékeny,
oly édes,
szívemnek oly kedves!
Harmatcsepp csillog
hófehér, porcelán szirmán,
felszárítja a februári napsugár!
Ő a tavasz hírnöke,
hó alól is kikukucskál
hófehér kelyhe!
Szépsége mindig elvarázsol,
szívemben szeretet lángol!
Oly kecses,

A költő az aki leírja versbe szedve szíve bánatát,
legszebb gondolatát,
szerelmes lángolását!
A költő megfogalmazza azt,
amit más is érez,
s ha olvasod, te magad is
újra érzed, átéled!
Költő szívét, lelkét
az olvasónak nyújtja át,
egy-egy versével te is
az égbe szállsz!
A költő ír,
mert írnia kell,