Magyarerő.hu

Ülök egy hófehér habos felhő szélén,
az ég peremén, és lenézek a földre,
könnyem hullik és Ti lent
esőként érzitek, ugye!
Forr a világ, nincs egység,
a háború mindig tart még,
és ki tudja, véget mikor ér?
Ember az embert miért bántja,
magát erősebbnek, okosabbnak miért tartja?
Békét szeretne a legtöbb ember,

Álomszép kis virág
Csukott szirmokkal
Kéken tündökölve
Halványsárga fátyollal.

Kikandikált volna, tartott a romlástól
Hosszú idő eltelt és napsugárra lelt
Már kinézne, de szára elhervadtan áll
Ép szirma harmatcseppekké vált.

Elkésett a virág
Sorstársai eldőlten
Sokat várt finom lelke
Elillantak végleg mellőle.

Én nem akarok még elmúlni,
mint a nyár,
ősszel a múltban sodródni,
mert még van, aki vár.

A nap lángja még bennem ég,
nem csak egy szél tépázta árnyék vagyok,
mit elmos majd a hajnali ég.

Maradnék még inkább tűz a dermedt pirkadati égen,
hol minden perc egy aranypecsét,
s oly kedves, mint régen.

A Valódi értékek és a férgek sorát rég elvesztettük,
Örülünk, hogy ti oly sokan velünk maradtatok még
Őszinte hitben, nemes célokért küzdve, erőt sugározva,
Minden áldott nap édesen kelve és csupán tenni akarva.

Nélküled nem olyan a napfelkelte,
hiányzik a kezed simogató melege.
Nélküled nem olyan szép a világ,
ha nem vagy velem, nem illatozik a virág!
Nélküled üresek a nappalok,
oly árva és elhagyott vagyok.
Nélküled szomorú a naplemente,
fájó, hogy egyedül ér a holdtölte.
Nélküled oly sivár, fájdalmas az este,

Alkonyfényben rád gondolok
Álmodom, hogy velem vagy
Bazsarózsa illatával
Cirógatod hajamat
Csendes szellő ölel minket
Dúdolgatja a dalunk
Elvarázsolt pillanatok
Ébren alszunk, táncolunk
Felettünk a csillagos ég
Gurul a hold, úgy kacag
Gyertya lángja vígan lobban
Hempergünk a puha hóban
Istenmosoly kísér minket

nincs közel,
távol sincs,
köd szitál,
cseppjeit
csendesen
számolom,

bennem vagy,
csendes vagy,
éhezem,
szomjas vagy,
vágyamnak
rabja vagy,

számolom
csendesen
a ködnek
cseppjeit,
te ott vagy,
én meg itt,

de mégis
oly közel,
szívemben
lélegzel.

Őszi erdő közepén egy öreg árva pad vár,
hogy rajta megpihenjen egy szerelmes pár.
Alatta csodás avarszőnyeg csillog
az őszi napsütésben,
fölötte bárányfelhők szaladnak a kék égen.
Kedves kis tavon ragyog a fák árnyéka,
egy kis béka kuruttyolva ugrik a vízbe vissza.
Madár dalol a kopaszodó fa ágán,
szitakötő megpihen a csipkebokor szárán.

   Az ősz lassan búcsút int a világnak. A fák levették színpompás ruhájukat, a köd megpihen csupasz ágaikon. Borongós, szürke lett a táj. A városra telepedő benzingőz, a szálló por, a hűvös levegő egyvelege nem sok jóval kecsegtet.

Mindjárt vége az évnek,
mint kályhában a szénnek,
izzik még benn a tegnap,
de hamu lesz, ha jön a holnap.

Csend ül a napok bárkáján,
számadás az év zárásán,
mi volt nehéz, mi volt áldás,
mi öröm, és mi megbánás.

De már a küszöbön topog,
egy új év frissen kopog,
kérdezi, mit viszel tovább?
S mi letesszük régi terhünk súlyát.

A kék és fehér már halovány,
A piros, zöld és lila rozsdára vált.
A sárga már csupán emlékezet,
A többi szín rég feketén dominál.

Mennék, de már nincs hová,
Szállnék át a fellegeken át.
Nézném újra a csillagok sorát,
De itt is fut egy rossz szekér. 

Úgy köszöntött rájuk a reggel,
mint a többi.
De míg más embereket
a szegénység a földre dönti,
az ő szemükben mindig ott volt
a remény csillaga.
És nem hiába,
aznap este
eljött hozzájuk a nagymama.

Szatyra mélyén a meglepetés,
három szép piros alma.