Én ebben a versenyben –
most bevallom – vesztettem:
elfáradtam, feladom!
Aki akar, maradjon:
mondjon, amit jónak lát,
éljenezze száz barát,
száz barát is heje huj,
a sípjába belefúj…

Véres hagyma, szalonka –
de büdös a szalonna!
Jeruzsálem-e Makó?
Eb ura lesz a fakó?

            A gyulafehérvári nagygyűlés századik évfordulójára

Érzem, valahol még megvan a humorom –
tán dolgozik bennem egy nyápic tumoron,
vagy gubbaszt magában a tobozmirigyen,
hogy ne lássa pőrén sok gonosz irigyem:
igazi óvóhely – rejtős amigdala –,
mint cikázó mókust ejtőz mandulafa,
s ha elunja magát, megül a hippokampusz

Szeressetek még egy kicsit,
csak hogy megmaradjak,
segítsetek el a hídig:
valahogy áthaladjak!

Töredezni kezd az értelem:
nem érti egymást a két felem –
magába zárul a végtelen…

       2018.11.29. Cs.T.

Feleségem ma ötvennyolc –
lassan telik a könyvespolc.
Mindegyik év újabb kötet:
rendre-sorra múltat követ.

Már egy órája, hogy nincs velem.
Sose voltam ilyen nincstelen,
végtelenül kiszolgáltatott –
elhagyott társtalan társ vagyok.
Beadtam hol mi szerelőnek,
gondozza benne az erőket,
melyek már rég az én erőim –
nélkülük az élet merő kín,

Jóbarátok, még ne temessetek,
hisz a föld még nem éhezett meg rám,
és még nem írtam meg a verseket,
amiért világra szült az anyám!

Kovács volt az én apám:
szilaj tűznek hű őrzője,
rideg vasnak idomárja –
ő vert béklyót az ördögre,
sütött patkót száz lólábra,
s hintett vigaszt néha rám…

Tündérfáim pőrén várnak:
igázza le őket a tél –
búcsút intettek a nyárnak,
tanú a sok száraz levél.

Magyar vagyok –
ez szenvedélyem:
erre kattog
a szívverésem,
erre szívom
a friss levegőt,
szüli kínom
mindennél előbb,
erre lobban
tűzbe az elmém
egyre jobban
az idő mellén,
ahogy présel,
szűnni nyomorít,

Ó, én szeretem az okos embereket,
mint azt, ki feltalálta a lendkereket,
hogy az élet ne álljon meg a holtponton,
vagy azt, aki kürtre gondolt a holdkompon…

Mert az ember Isten barma:
mindig-mindig mást akarna,
mint amit az Úr fent gondol –
ruhát magán hátul gombol…

Bilobámmal a huncut ősz
tegnap éjjel vétkezett:
első lett a kerti fák közt,
ki csupaszra vetkezett.

Éveim, mint rózsaszirmok
porba hullanak,
lent a mélység megemészti
ócska múltamat.

"A megszerzett világnézet gátolja az azzal ellentétes befogadását. Élettani adottság az új, a más, az idegen, a szokatlan elvetése, és nincs nehezebb feladat, mint a már irreverzibilisen beépült ismeret korrekciója. Minden azon múlik, hogyan manipuláljuk a még naiv agyat." 

Csorbatibi? Ne keressétek:
különc, link fickó,
suhanc fikció.
Porba ír, ni – ne szeressétek,
hisz amit gondol
invazív fondor!
Magának való,
faágat faló
apró, morc kártevő…
Apropó: bár kellő
az IQ benne,
talmi út lenne