Búcsú a kovácstól
Megrepedt az üllő, elrozsdált a vas,
nem sújt le többé a helység kalapácsa -
befogadta testét, ki szülte: Halas,
tölgyfa koporsója magába zárta.
|
Néhai Édesapám Csorba Imre 1932. november 4-én született Kiskunhalason.
|
Megjelent az Új Köröstáj Magazinban 1990. július 7.
Fordítom a kertem
parlagról termőre –
nagy regény, vadregény:
történelemmel egyidős remény
muskétázza a szívem –
nekem is jutott egy bekezdés.
|
Maradjunk nyugton netán egy nemzedéket,
hagyjuk rá fiunkra: csinálja ő?
De hát a lappangás végül jobban éget,
ha benne a fertőzés lázba jő!
|
Tiltakozás egy embertelen rendszerrel szemben
Halomba gyűlnek a veszteségek,
s elégetjük, hogy titkon maradjanak.
Hűlt porukba rúgnak reszkető térdek
és tartják a mindent-gyászolókat.
|
Utak visznek jótól jóig:
bölcsőtől a koporsóig.
Mind a kettő jó, mert igaz:
egyik díj, a másik vigasz...
|
Kovács-apám
Tüzeket látok az éjben,
dübögés reng a csönd alatt.
Kovács-apám erős karjában
kalapács talpa villan,
s izzik a múlt a fényes üllőn.
|
A lírát legyűrte a lári-fári...
|
Esik a jó, fejéredik,
javasodik a világ –
alkalom adódik
jóembert építeni…
2019.01.22. Cs.T.
|
Vendégeim lesznek –
véremből valók.
Majd sok csokit esznek,
mert csoki falók!
A hátamra ülnek,
s biztatnak: gyí
papa, s ez a fülnek
zene – valódi
csoda. Én vágtatók
velük mesében,
felhők közt láthattok,
Hold közelében,
|
Mától jelszóval védem magam,
titkos ikon a rejtekem:
csak akkor értitek meg szavam,
ha átvergődtök a verseken!
Verseim narancsliget fái,
rózsakert pompázó bokrai –
hegyek, amikről idelátni,
hol a teljesség kész bomlani…
|
Már ezernyi alkalommal
küzdöttem a szélmalommal,
olyankor
magával vitt a lovagkor:
|
Nyúlik a nappal,
kurtul az éj -
forr heve borral:
gyúl a fahéj.
Hullik a pelyhó,
bájol a föld,
édes a zserbó,
jár üde kört.
|
Tél van, valódi tél:
a Természet ítél!
Ember tűrd: hó hull rád –
légy hálás, van ruhád…
2019.01.07. Cs.T.
|
Karácsonykor szerettelek,
szilveszterkor nevettelek,
életen át kerestelek,
álmomban sem feledtelek…
|
Látom, te úgy nézel mattuló képeket:
rajtuk szöszi lányunk épphogy csak lépeget,
jó apád mosolya elrejti a rákot,
örökös hűséget esküdnek barátok,
sekély hóba süpped legelső kiskutyánk,
kertünkben a nyírfa éledő friss husáng,
házunkon a jövő oly ravaszul villan,
|
Hazamentem, voltam nála –
az Istennek legyen hála!
Vitt az utam havas tájon,
emlék-ízekkel a számon…
Töppedt kunyhó, öregember,
múltba révedő szemekkel,
fogatlanul, görbe háttal
találkozott a fiával –
lapozgatta kicsiny könyvem,
|
Jól tudom, már úgy sem érti,
lelkem mégis, most is sérti
az a barbár régi tette –
persze egyből elfeledte…
Borral, dühvel eltakarta,
ifjú szívem tépte, marta:
azt a könyvet verte rajtam,
amin álmom repült hajdan,
hogy majd egyszer könyvet írnék –
|
Ne higgyétek, hogy Karácsonykor
épp a bejgli lenne a lényeg,
vagy kit ábrázol a képeslap
és milyen rajta a bélyeg?
|
|