Ismered az öreg Márkust?
Kedvelem.
Azt kiáltja, csak, most már ….. pszt,
csend legyen!

Ha a Holdvilág fürdik,
éj tengerében úszik,
fényudvart ragyog, szikráz,
sziporkázza a gyönyört.

Kapaszkodjunk össze mi, MAGYARERŐSÖK,
keljenek életre a néhai ősök!
Hallgassuk intelmük, mit mondottak sorba!
Enyészet rozsdája múltunk ne rombolja!
Álljunk egymás mellé, egyenes derékkal,
írjunk prózát, verset, tisztító szándékkal.

Hagyjatok szeretni, őszintén örülni,
sötét fellegek közt újra felderülni.
Versenyre kelni a tompa zúgó széllel,
gyémántként izzani szikrázó napfénnyel.

Olyan tekintete,
mint éjnek mélysége,
melyben a távolság
pár tucat fényévre

Mit is mondhatnék még e szép alkalomra?
Azt hogy gondolok rád, emlékszem napokra.
Elmondhatnám azt is, fáj a lelkem érted,
Kérlelem az Istent, adjon békét néked!

Évámnak ajánlva. A hivatásáról íródott ez a történet, a nevelőszülő foglalkozásról, szeretettel.

A kései prédikátor.

ballada

Virrad a hajnal, harmat szitál,
álmából ébred a táj.
Sóhajt a szellő, hajlik az ág,
felhőkben résre talál.

Égre tekintettem,
lelkemből kibuggyant.
Égő, forró, könnycsepp,
szám szélére csurrant.

Szikrázva az éjjel,
lángot vetve fénnyel,
homályt pislog, tétováz.
Lidérc lázban izzik,

Honnan jön az ihlet, miből támad hajlam?
Távolba tekintesz, messze, elmerengve.
Miért is oly fontos? Újra meg kell valljam!
Mikor arcom ragyog csillogó szemedbe.

Remegni kezd a hangszer, húrja megfeszül,
kesernyés édességgel árad, elvegyül.
Rőt, vörös színű, különös, fura elegy,
lassan alvadó vérként takar sebet.

Drága Múzsámnak köszönettel az inspirációért, mely arra késztetett, mint próféciát, megírjam e balladát!

Mi az, miért igen gyakran megmarkoltak tollat?
Elmélázó ábrázattal versszakokká róttak.
Illatos fuvallatában fürdetve szellemét,
kitárja az égbolt felé, tág csillagrendszerét.

Versbe fonom érzéseim, úgy kommunikálom,
mint akinek nincs más dolga ezen a világon.
Minden dühöm, indulatom, rímeimben lüktet,
haragos ár hullámaként protestálva, tüntet!

Udvaron sétált, a labda nagyot puffant,
pont hátba találta, épphogy ki nem durrant.
Lassan fordult nyögve, arrafelé nézett,
felvette a földről, és hozzájuk lépett.

A Nő

Az égiek adománya lelkednek támasza,
kietlen zord ridegségnek, ébredő tavasza.
Dermesztő magányosságban, egyedül félsz, vacogsz,
ködfátyolt, felhőket törve, feletted felragyog.

Meginog a szilárd, a szoros fellazul,
Elbukik a tudás, ostoba lesz az úr.
Rettegő a bátor, emészti félelem,
Néhány arasznyira szűkül a végtelen.