Végre kisütött a nap,
bár még a hideg az úr,
de a nap sugara gyengülő testünknek 
új reményt ad.
Az éltető fény arcunkat simogatja,
elfáradt testünknek erőt adva,
új reményeket hint szívünkbe,
így hitünket is megerősítette.
A fény az éltető erő,
szívünknek, lelkünknek oly melengető.
Várjuk már a tavaszt,

Ha fáj a szív, fáj a test,
csapongva száll a megsebzett lélek,
már nincs erő,
megfagyott az akarat,
hiába hív a szó, ha a láb nem mozdul,
állva marad.
Röppen a fájdalom az agy kitárt kapuján,
a test görcsbe rándul,
felordít az izmok sora,
s összeomlik a liliom illatú vágy,
tudja nincs esélye már.

Ha minden kötél szakad,
s elakad az én szavam,
de akkor is kiáltom,
ez a világ rossz úton halad.
Már nincs hangom,
de rekedten ordítom,
ÉBREDJ VILÁG,
rossz felé haladsz, látom.
Háború zaja dübörög mellettünk.
Az eszünket elvesztettük?
Miért tehetik ezt velünk,
hogy ennyi ártatlan életet elveszíthettünk.

Ó, édes tavasz, hozd el a fényt, a nap sugarát,
hogy melegítse testünket át.
Ó, mennyire vágyjuk a nap sugarát,
hisz ez a változó idő
a testünket kifárasztotta már.
Kell a fény, a tiszta szikrázó fény.
Múljon el a sötét és a borús szürkeség.
Nyíljon meg a türkizkék ég,
csorduljon az édes méz,

Megfagyott rózsaszál dacol a faggyal,
szívében szerelem, az fűti a lelkét,
s várja a tavaszt.
Reménykedve hívja a melengető nap sugarát,
mely elhozza neki a szíve választottját.
Még hó fedi levelét és hófehér szirmát,
de lelkében a szerelem tüze lángol, ég már.
Megolvad a hó,
s életre kél a megfagyott rózsaszál,

Legyél te kis virág, 
ki nekem adja illatát.
Legyél napsugár,
ki simogatja arcom bársonyát.
Legyél te a tavaszi szél,
mely dalával felvidít.
Legyél friss patak,
mely a szomjamat oltja.
Legyél üde zöld fű,
melybe leheveredni oly üdítő.
Legyél az égen fodrozódó 
tejszínhabos bárányfelhő,

Minden fának érzékeny lelke van,
ezért szeressük hát az összes fát.
Fába zárva él egy barna lárva,
bebábozódva a sorsát várja.

Jő a tavasz áldott napsütéssel,
rügyek fakadnak a fák ágain.
"Lelkemről álmodsz olykor?
- Azt hiszed."
Belőled újra életre kelek.

Betűk halmaza a hófehér papíron,
nyelvünk értékét viszi tovább e lapon.
A magyar nyelv a legszebb a világon,
szókincse színes, csodálatos.
Elődeinkre büszkék vagyunk,
anyanyelvünk a mindenünk.
Sokat változott az évtizedek alatt, 
de szépsége mindig megmaradt.
Bárhol élsz a nagyvilágban, 
ha magyar szó hangzik el,

Pirkad az ég alja,
hajnal hasad vörös lánggal,
szél fúj a határban.
Megkondult a templomunk harangja,
benne van életünk oly sok fájdalma.
Ébred a hajnal, eloson az éj,
magával viszi a csillagos fekete köpenyét.
A fák ágai között dereng a fény,
új nap jő, s  vele új remény.
Vasárnap reggelén kicsit lustán 

Nélküled üres a lelkem.
Nélküled nehéz a szívem, hiányzol nekem.
Nélküled másképp szól a hegedű.
Nélküled megszakad a lemezen a tű.
Nélküled oly borús a világ.
Nélküled nem nyílik nekem virág.
Nélküled beborul az ég is felettem.
Nélküled egyedül vagyok, s hull a könnyem.
Ha  látlak, minden sokkal könnyebb.

Felfoghatatlan gondolatok kavarognak bennem.
Hiánycikk lett manapság a szeretet.
Szeretetre éhező emberek hada sétál utcáról utcára.
Elsétálunk egymás mellett, szeretet nélkül élik életüket.
Megfásult világunk sarjhajtásai, ami termést soha nem hoz.
Mivé lesz így a világunk,
útjuk céltalan, s nincs soha égbe szálló imájuk.

Szállj velem,
ha két karom átölel.
Szállj velem,
ha itt az éj.
Száll velem, a szerelem rózsája
téged hív.
Szállj velem,
ha szeretsz még.
Szállj velem,
a boldogság itt ér.
Szállj velem,
hogy eggyé váljunk kedvesem,
Te meg Én.

Amikor álmodom, a felhők fölött szállok,
mint a madár, hegyeken völgyeken, tengereken át.
Szabadon szárnyalok fel a magasba,
messze tájra, egy csodaszép világba.
Mint a kolibri, mely a virág kelyhéből issza 
az édes nektárt boldogan.
Mint az albatrosz, mely tengereket átszel 
hatalmas szárnyaival, oly kecsesen, könnyedén.

Süt a nap, de még nincs ereje,
harcol ő is a hideggel.
Már hosszabbak a nappalok,
és éjjel ragyognak a csillagok.
Jön a tavasz,
hisz oly nagyon várjuk már,
testünk, lelkünk napsugárért mond IMÁT.
Már jő a hajnal és melegszik a nappal,
de az éjszaka még hideg, harcol a faggyal.
A hóvirág a tavasz hírnöke,

Néha úgy érzem, nincs remény.
Hiába minden vélemény.
Elvesztem a talajt a lábam alatt.
Mint a légtornász, ki elveszti egyensúlyát
fenn a magasban.
Néha úgy érzem, vége mindennek.
Szívem nem bírja tovább és megreped.
Mint a vergődő madár, aki 
a kalitkából kiutat nem talál.
Néha úgy érzem, nincs remény,

Lelkem repül, ha hallom a hangodat.
Szívem dobban, ha látom az arcodat.
Lelkem repül, ha látom a mosolyodat.
Szívem dobban, ha nekem bókolgatsz.
Lelkem repül, ha engem így szeretsz.
Szívem dobban, mert az édes szád rám nevet.
Lelkem repül, mert kettőnk lelke már eggyé vált.
Szívem dobban, mert szeretni vágy.

Az élet viharos tengerén 
sokszor hisszük, hogy révbe értünk.
Nem tudhatjuk, mi vár még ránk.
Mit hoz nekünk a jövő már.
Hisszük, hogy életünk szép lesz
és gondtalan, 
de sorsunk nem mindig így halad.
Remény és vágyódás az életünk, 
s nem tudjuk meddig élhetünk.
Mindig jöhet egy csalódás, 
amelyet nem vártál.

Ma reggelre a januári tél
fehér csipkeruhába öltöztette a tájat.
A  téli szél lehelete zúzmaraként,
ráfagyva díszíti a fák, bokrok ágait.
A tél még megmutatja, milyen vad 
és kiszámíthatatlan tud lenni.
Az erdei vad is búvóhelyet keres
és reménykedik, hogy lesz mit ennie.
Csodaszép így a táj január közepén.