Ó. Drága emlékeim ködfátyolán át mostanában
sokszor föltűnik Édesanyám karcsú, törékeny alakja.
Ó. Drága Édesanyám, aki véres verítékkel  
hozta világra későn jött gyermekét.
Emlékeim verejtékcseppjeiben téged látlak, anyám.
Féltőn, de szigorúan neveltél,
s a szegénység, amelyből nem volt kiút,
megsebezte testedet, lelkedet.

Itt van már a karácsony,
fa alatt az ajándékom.
"Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon"
Az ajándékom gyorsan ki is bontom.
Benne csodás fotó van,
bizony a dédunokámtól kaptam.
Ő a legnagyobb ajándék,
nincs nagyobb boldogság ennél.
Két szép csillogó szeme, 
ha rám mosolyog, rögtön elolvadok.
Ő Levente, 
az én kis reménységem.

Kerek erdő közepében,
annak is a sűrűjében.
"Az élet egyre mélyebb erdejében"
ott lakik egy kicsinyke házban
egy vénséges vén öreganyó.

Megjárta már ő a hadak útját,
élete fonala fogytán van már.
Hű társa, az öreg Bodri kutya,
ki őt bizony  el nem hagyja soha,
a gazdájának megfogadta.

Dér lepte fák, jégvirágos ablakok,
a tél a széllel egy viharos táncot rop
már a havas tájon.
Reccsen a gyenge faág,
a jégcsapot nem bírja már,
letörik szegény, s huppanva földet ér,
a hótakaró biztos védelmet ígér.
Havas a táj, csúszik a szán,
a jégvirág az ablakokat beszőtte már.
Mind más és más, csodálatos látomás.

Még kell hinni,
hogy minden  újra szép és jó lesz,
béke lesz és nyugalom
nem háború és borzalom.
Még kell, hogy reménykedjünk,
mert remény nélkül elveszünk.
Még kell érezni szívünkben a szeretetet,
mert szeretet nélkül élni nem lehet.
Még kell bízni, hogy a megváltó eljön,
itt lesz, hogy végre helyére áll a világrend.

A platánfák utolsó levelei is lassan földet érnek,
és az őszi eső után a vizes avar furcsa cuppogása jelzi
az ősz elmúlt napjait.
Az élénkítő szél fagyos leheletén érezni,
nemsokára megérkezik a tél.

Levetette lombruháját már az őszi erdő.
Süvít a hideg téli szél, a didergő.
Fázósan bújnak össze a fák,
vacog a hideg télben a táj.

Hajnalra köd száll a völgyekre, 
betakarva mindent,
mint dunyhával édesanyám minket.
Megjött a december faggyal, hideg széllel,
de a java még hátravan, ez csak a kezdet.

Annyi kérdés zsong most a fejemben,
kint ködös tél,
a szél a fákon zenél egy vad rockzenét,
hó helyett eső áztatja 
a sok lehullott falevélkét.

Míg égnek a vágyak és lüktet a szív,
az ész remél és tetemre hív.
Még vívódsz magadban,
tán lesz erőd kitörölni a múltat,
ha a jövő jön, s utat mutat.

Hull a könny és reszket a lélek,
az élettől még mit remélek.
Már csak csend kellene,
béke és nyugalom,
megfáradt testemnek biztos oltalom.

Hajnalodik,
az eső monoton ütemes kopogását
hallani a szürkületi csendben.

Még alszik a város,
s a hajnali csend 
ránktelepedő ködfátyolán át
a kockaköveken megcsillanó
esőcseppek tánca ad ütemes dallamot.

Az eső megállíthatatlanul esik,
nyirkossá téve a város rejtett zugait,
hova a napfény sem jut el soha.

Advent harmadik vasárnapján
örvendezzünk emberek.
Eljött közénk,
megszületett a kisded.

Advent harmadik vasárnapján
Mária is boldog,
gyermekét az ölében tartja
és a széltől is óvja.

Advent harmadik vasárnapján
eljött hozzánk a megváltó,
s szívünket a boldogság járja át.
Advent harmadik vasárnapján

Oly sokszor vártam,
hogy megcsörrenjen a telefon,
s egy ismerős hang beleszóljon.
Nem kívántam nagy dolgot,
csak annyit, kérje bocsánatom.
Nem tette meg, hiába vártam,
sebzett szívemmel az égbe szálltam.
Majd itt a földön csigaházam
gyorsan magamra zártam.
Nem engedek be többé senkit soha,
hisz az élet oly sokszor mostoha.

Kint fúj a viharos szél,
tépi a fákról a megsárgult leveleket,
bentről a meleg szobából nézem 
a lassan szitáló esőcseppeket.
Késő ősz van, így november 
vége felé haladva,
még egy hét és itt van 
Advent első vasárnapja.
Szalad az idő,
nemrég még szedtük a szőlőt,
az almát, a szilvát,
s a sok finomság most 

Itt az éjszaka, s én
álmatlanul forgolódok az ágyamban,
hiába számolom a báránykákat.
Kint ezer csillag fénye világít,
s az öreg hold is rám kacsint.
A bárányok, négy vagy tizenhat,
elvétettem a számolásukat.
Nyitom az ajtót és csendre intem őket,
ne annyira bégessenek,
mert sosem alszom így el.
Számolom újra a bárányokat,

Kis karácsony, nagy karácsony,
csengő csilingel fenyőágon.
Kedves hangja messzire száll,
fenyőfák alatt ajándék vár.
Szépen becsomagolva
sorakoznak sorba
és ha csilingel a kicsi csengő,
életre kél a meseerdő.
Gazdára talál sok ajándék,
van itt minden, sok-sok játék.
Szemük csillog az örömtől,

Se nekem, se neked.
Az élet így nem könnyű velem.
Se közel, se távol.
Lehetünk bárhol.
Se élet, se halál.
Ki tudja, mi vár ránk.
Se férfi, se nő.
Eggyé tett a teremtő.
Se öröm, se bánat.
Mind a kettő fájhat.
Se könny, se düh.
Nem vagyunk boldogok tőlük.
Se szenvedés, se fájdalom.
Életünk nem sétagalopp.

Köszönöm kedvesem,
hogy mindig itt voltál mellettem.
Köszönöm,
hogy a bajban számíthattam rád.
Köszönöm,
hogy jóban, rosszban mindig velem voltál.
Köszönöm,
hogy két erős karoddal féltőn óvtál.
Köszönöm
a sok szeretetet, amit nekem adtál.
Köszönöm,
hogy soha el nem hagytál.
Köszönöm,

A templomok halk imái adjanak nyugodalmat
liliom illatú fáradt lelkünk vétkei üdvözülésének
a fátyolba burkolódzott csendben.

A megfáradt emberek
lehajtott fejjel, imádkozva adják át magukat
a megbocsájtás szent oltalmának,
mely megtisztítja a hétköznapi bűnök
bűzös verejtékétől.