Ó, ha itt lehetnél végre nálam,
csókkal borítanám el a szádat.
Szívemben a rózsa rögtön kinyílna,
fájdalmaidra a két kezem gyógyírt adna.
Ó, ha eljönnél végre hozzám,
minden sebedet meggyógyítanám.
Szívem a szívedhez simulna,
az életed bizony megváltozna.
Ó, ha itt lehetnél végre nálam, 
meggyógyulna a múlt fájdalma,

Ha eljő a nap, talán egyszer,
s a föld az éggel összeér,
a szerelem győz,
s nem hagy cserben, 
aki jót ígér.
Ha itt lesz a fény,
s elűzte már a sötétet,
lelkünk megbékél,
nyugalom száll a megfáradt testre,
s mosolyogni tud a bús szív.
Hazaér a megfáradt vándor
és megtalálja végre őszülő fejjel
a boldogságot.

Hegyek ormán, erdő szélén
tölgyfa ruhám őszi színben pompázik.
Megcsodálják őzgidácskák, nyuszik,
mókuskák és sünik.
Dicsérik is, milyen szép őszi ruhát vettem.
sárga, piros, rozsdabarna díszíti a köpenyem.
A megérett makkjaimat mókuska az odujába viszi.
Színpompás ruhácskámat megcsodálja mindenki,
én lettem az erdő legszebb tölgye,

A tél fagyos lehelete jégvirágokkal díszíti
a szegényes kisszoba ablakát.
Spórolni kell a tüzelővel, messze még a tavasz.
Dideregve húzzunk magunkra még egy takarót.
Sajnos nincs több ruhánk,
reggelre így is átfagyunk.
A hótakaró még hiányzik a vetésről,
pedig nagyon kellene már.
Megvédené a hidegtől a vetést,

Egy pillanat, s elszállt az életünk.
Egy pillanat, és mi észre sem vettük.
Nem tudhatjuk, kedvesem, mi vár ránk.
Az életünk sebesen tovaszáll.
A centit valahol régen vágják már.
Egy pillanat, mely oly gyorsan elrepül.
A földön ennyi jut nekünk.
Egy pillanat csak, ennyi az életünk.
Hát szeressünk, amíg megtehetjük.

Nekem nem kell más, csak Te, 
ha jön az éj, s széthiti csillagporát.
Légy velem kedves, érted epekedem,
téged vár ölem nyíló rózsája,
ringó csípőm a szerelem dalára ring,
s visz a boldogság honába.
Ha jő az éj, csak te legyél velem,
téged óhajt duzzadó keblem,
reszket a vágytól, hogy a tiéd legyen,

Sziklák között egy mély barlang.
A kis csacsi arra ballag.
Répát majszol ő boldogan,
Most kapta a kis haszontalan.

Sziklák mögül sakál lesi.
Jó lesz ebédre majd neki.
Rá is ugrik a szamárra.
Ordít szegényke iázva.

Lá, iá, kiabálja.
Segítség jön, ő ezt várja.
Oroszlán jő nagy mérgesen.
A zaj álmából keltette.

Egy pad vagyok csupán a sok közül,
s boldog vagyok, ha valaki rám ül.
Ó, ha szerelmes pár ül énreám,
lesütöm a nem létező szempillám.
"Egész padlényem belekábul,"
reszket a lábam, s a támlám elpirul.
Most már kevesen ülnek le rám,
mindenki siet, ki erre jár.
Egy öreg nénike ül le gyakran,
itt siratja ő a múltat.

Száz szál piros rózsát hoztál kedves nékem,
ölelő két karodban várt engem az éden.
Százszor és ezerszer megköszöntem néked,
szerelmes szívemet adtam neked érte.
Édes csókjaiddal halmoztad el a testem,
nem is volt boldogabb nálunk senki sem.
Liliom illata lengte körül szobánk,
testem az öledbe omlott,

Ó, drága kincsem, oly boldog vagyok,
ha a két szemed féltőn rám ragyog.
Ha a nevemet halkan súgod,
hallani, ahogy a szívem dobog.
Ó, drága kincsem, mikor átölelsz,
izzik a levegő körülöttünk, 
oly szép az életünk.
Ó, drága kincsem, súgd, hogy szeretsz,
borulj a vállamra csendesen,
s én édes csókot lehelek fáradt szemedre.

Tudsz-e még hinni a tavaszi szellő simogatásának,
a nyíló virágok illatának?
Tudsz-e még hinni a gyermekek kacajában,
amint játszanak a pitypang sárga virágával?
Tudsz-e hinni abban, hogy jobb lesz a világ,
hogy a gazdag a szegényre nemcsak szitkot,
terhet hány?
Tudsz-e még hinni, hogy lesz még kikelet,

Szeress belém, kedvesem, újra és újra,
hisz neked szól szívem hárfájának húrja.
Minden perc, mit nem velem töltesz,
azt bizony te elvesztegetted.
Itt várlak, hát ne késlekedj,
gyere amilyen gyorsan csak lehet.
Míg a vágy ópiumként hat ránk, addig gyere,
szeress, szeress, szeress.
Szerelmünk, mint a vulkán,
tüzes kitörésekkel tör ránk,

Végre kisütött a nap,
bár még a hideg az úr,
de a nap sugara gyengülő testünknek 
új reményt ad.
Az éltető fény arcunkat simogatja,
elfáradt testünknek erőt adva,
új reményeket hint szívünkbe,
így hitünket is megerősítette.
A fény az éltető erő,
szívünknek, lelkünknek oly melengető.
Várjuk már a tavaszt,

Ha fáj a szív, fáj a test,
csapongva száll a megsebzett lélek,
már nincs erő,
megfagyott az akarat,
hiába hív a szó, ha a láb nem mozdul,
állva marad.
Röppen a fájdalom az agy kitárt kapuján,
a test görcsbe rándul,
felordít az izmok sora,
s összeomlik a liliom illatú vágy,
tudja nincs esélye már.

Ha minden kötél szakad,
s elakad az én szavam,
de akkor is kiáltom,
ez a világ rossz úton halad.
Már nincs hangom,
de rekedten ordítom,
ÉBREDJ VILÁG,
rossz felé haladsz, látom.
Háború zaja dübörög mellettünk.
Az eszünket elvesztettük?
Miért tehetik ezt velünk,
hogy ennyi ártatlan életet elveszíthettünk.

Ó, édes tavasz, hozd el a fényt, a nap sugarát,
hogy melegítse testünket át.
Ó, mennyire vágyjuk a nap sugarát,
hisz ez a változó idő
a testünket kifárasztotta már.
Kell a fény, a tiszta szikrázó fény.
Múljon el a sötét és a borús szürkeség.
Nyíljon meg a türkizkék ég,
csorduljon az édes méz,

Megfagyott rózsaszál dacol a faggyal,
szívében szerelem, az fűti a lelkét,
s várja a tavaszt.
Reménykedve hívja a melengető nap sugarát,
mely elhozza neki a szíve választottját.
Még hó fedi levelét és hófehér szirmát,
de lelkében a szerelem tüze lángol, ég már.
Megolvad a hó,
s életre kél a megfagyott rózsaszál,

Legyél te kis virág, 
ki nekem adja illatát.
Legyél napsugár,
ki simogatja arcom bársonyát.
Legyél te a tavaszi szél,
mely dalával felvidít.
Legyél friss patak,
mely a szomjamat oltja.
Legyél üde zöld fű,
melybe leheveredni oly üdítő.
Legyél az égen fodrozódó 
tejszínhabos bárányfelhő,