Ha jő a fény,
hát bízz, s remélj.
Új tavasz kél,
a lélek él.
Jöjj te is,
és engem hívj.
Szívedben ott lakok,
így mindig veled vagyok.
Hát jöjj, szeress,
én kedvesem.
Tiéd már rég a mindenem.
Ha jő a fény,
eltűnik a sötét.
Az élet szép,
légy hát enyém.

2023. március 8.

Hideg reggeleken,
didereg a remény.
Fejem töröm ezen,
kinevet a repkény.

Engem mégis úgy bánt,
hozzám hűtlen lettél.
"Ej, de bánt, ej, de bánt,"
hogy te így elmentél.

Kár, de ez így történt,
ily nagyot tévedtél.
Felfogtam ezt tüstént,
engem nem szerettél.

Nem lehet,
nem szabad,
ne gondolj rá.
Messze térben és időben,
bár tudod, szeret.
Nem jön, nem jöhet,
sír a szív, könny pereg, vér csorog a szívből,
nincs esélye,
kővé válik,
ez volt az utolsó reménye.
Már nem hisz senkinek,
megszakadt a szíve örökre.
Talán még is van csöpp esélye,
még hinni akar,

Itt a tavasz,
s nyílik a hóvirág,
mit úgy vártunk a hosszú tél után.
Harmatcseppek a fűszál hegyén,
derengő fény reszket hajnalban a bokor tövén.
De jő a nap fénylő, meleg sugara,
s megsimogatja a fák duzzadó rügyeit,
így köszöntve a szép tavaszt,
a természet ébredését.
Virágba borul a táj,
s orgonák illata száll a légben,

Nekem Te jelented a világot,
tavasszal a nyíló hóvirágot.
Nekem Te vagy, aki a gondolatomat is érti,
nem kell semmit sem szólni.
Nekem Te vagy a vers, a líra,
neked írom verseim hófehér papírra.
Nekem Te vagy a festék, az ecset,
mely a kezemet a fehér vászonra viszed.
Nekem Te vagy az erő,
a gondoskodás,

A lonc egy csodálatos illatozó virágözön.
Szívemnek oly kedvesek a zöld kis levelek között
megbújó fehér és halványsárga szirmok,
amelyek zuhatagként folynak le a lugasunk oldalán
tele illatozó virágokkal.
A bódító illatú virágok messziről idecsalogatják a méheket
és az apró rovarokat,
mert ők a virágok szirmaiból

Tavasszal nyílnak a gyöngyvirágok,
egy vékony száracskán
apró, kis hófehér harangok, zöld hegyes levélkék féltő ölelésében.
A kicsiny harangocskák,
mint a csengettyűk, csilingelnek a lágy tavaszi szélben,
hófehér szőnyegként a kiskertemet beterítve.
Illatozó kis harangok, játszik velük a tavaszi szél,
s messze viszi hírét,

Megjött a március, bár harcol még a téllel,
de győzni fog, tudjuk jól.
Már kibújtak a földből a hófehér hóvirágok,
s a napsugár lágyan cirógatja szirmaikat.
A hajnalok még hűvösek,
de a napsugarai már felmelegítik a délelőtti levegőt.
Jólesik a nap simogató sugara,
újra éled fű, fa, bokor, trilláznak a madarak,

Arra vágytam,
hogy szeress kedvesem,
hogy lágyan öleld a testem.
Arra vágytam,
hogy velem legyél,
félretéve mindent,
ami bánt, ami sért.
Szeretni önfeledten,
csak szeretni, szeretni.
Járni a boldogság útján,
s nem mindig betonfalnak menni,
ha gondunk bajunk nem tudjuk feledni.

Dalold el csodás gitár az én dalom,
hogy a szívem érte ég oly rég nagyon.
Dalold el gitárom,
mennyire hiányzol énnekem galambom.
Nélküled üres a szobám,
nélküled nincs hang a gitáron, s a zongorán.
Szívemben a hangjegyek dallamokat szőnek,
rólad szól kedvesem e csodás ének,
melyet szívem küld
a szelek szárnyán neked.

Ma még hiszed, reméled,
hogy tiéd lesz,
hisz lelkedben a tűz perzsel,
s remegő kezed keresi
a rejtett ölek völgyébe zárt boldogság
mámoros örömcseppjeit.
Még várod a tél után
eléd táruló tavasz melegére illatozó,
nyíló rózsabimbó szirmának rezdülését,
amit a hajnali harmatcsepp csókol, s
a nap első sugara simogat boldogan.

Kértelek hányszor, de hányszor.
Süket fülekre talált e pár szó.
Kérdeztem, szeretsz-e?
Válasz jött, de nem volt túl meggyőző.
Hittem minden szavad.
Hittem, mert hinni akartam,
bár szólt egy belső hang, ne hidd el,
ez csak illúzió marad.
Pedig oly jó volt hinni, hogy szeretsz,
hogy itt leszel mindig nekem.

Megfagyott rózsaszál dacol a faggyal,
szívében szerelem, az fűti s várja a tavaszt.
Reménykedve várja a melengető nap simogató sugarát,
mely elhozza neki szíve választottját.

"Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,"
Még dalolnak a madarak az ágakon.
De már az ősz szele beosont a fák közé.
Sárguló levelek hullanak a fákról.
Gyűjtik a nektárt a bogárkák és méhecskék.
Kaptárból csordogál a sűrű, édes méz.
De jő a hideg, elpusztul minden virág.
Itt van már, itt van az ősz a kertek alatt.

Oly szép e rózsaszál, 
fehér szirma porcelán.
Rózsabokor csodás dísze,
mintha menyasszonyi ruha lenne.

Apró fehér rózsabimbók sora,
s ha kinyílnak, hófehér bokréta.
Gyönyörködöm sokszor benne,
szívemnek a fehér rózsa a kedvence.

Minden virágot szeretek,
de hófehér rózsa a kedvencem.
Hófehér, porcelán szirmú rózsa,
szívemnek oly kedves virága.
Hajnali harmatcsepp csillog a szirmán,
mintha könnyezne, úgy tekint
énrám.
Nézem naphosszat a csodaszép rózsát,
becézgetem,
dicsérem szépségét, bimbóit.
Hófehér virága hamvas,
s oly törékeny a szirma,

Boldogság, szerelem,
így indul házasságba sok leány,
asszony lesz a lányból,
s hogy milyen lesz a sorsa,
még ő maga sem tudja.
Kalitkába zárt,
megfélemlített asszonyok élnek 
ma is sokan közöttünk.
Nem panaszkodnak,
titkolják, ami otthon a négy fal között
rájuk nap mint nap vár.
Mosoly az arcukon, a külvilág ezt látja, 

Ó, ha itt lehetnél végre nálam,
csókkal borítanám el a szádat.
Szívemben a rózsa rögtön kinyílna,
fájdalmaidra a két kezem gyógyírt adna.
Ó, ha eljönnél végre hozzám,
minden sebedet meggyógyítanám.
Szívem a szívedhez simulna,
az életed bizony megváltozna.
Ó, ha itt lehetnél végre nálam, 
meggyógyulna a múlt fájdalma,