Pirkad az ég alja,
hajnal hasad vörös lánggal,
szél fúj a határban.
Megkondult a templomunk harangja,
benne van életünk oly sok fájdalma.
Ébred a hajnal, eloson az éj,
magával viszi a csillagos fekete köpenyét.
A fák ágai között dereng a fény,
új nap jő, s  vele új remény.
Vasárnap reggelén kicsit lustán 

Nélküled üres a lelkem.
Nélküled nehéz a szívem, hiányzol nekem.
Nélküled másképp szól a hegedű.
Nélküled megszakad a lemezen a tű.
Nélküled oly borús a világ.
Nélküled nem nyílik nekem virág.
Nélküled beborul az ég is felettem.
Nélküled egyedül vagyok, s hull a könnyem.
Ha  látlak, minden sokkal könnyebb.

Felfoghatatlan gondolatok kavarognak bennem.
Hiánycikk lett manapság a szeretet.
Szeretetre éhező emberek hada sétál utcáról utcára.
Elsétálunk egymás mellett, szeretet nélkül élik életüket.
Megfásult világunk sarjhajtásai, ami termést soha nem hoz.
Mivé lesz így a világunk,
útjuk céltalan, s nincs soha égbe szálló imájuk.

Szállj velem,
ha két karom átölel.
Szállj velem,
ha itt az éj.
Száll velem, a szerelem rózsája
téged hív.
Szállj velem,
ha szeretsz még.
Szállj velem,
a boldogság itt ér.
Szállj velem,
hogy eggyé váljunk kedvesem,
Te meg Én.

Amikor álmodom, a felhők fölött szállok,
mint a madár, hegyeken völgyeken, tengereken át.
Szabadon szárnyalok fel a magasba,
messze tájra, egy csodaszép világba.
Mint a kolibri, mely a virág kelyhéből issza 
az édes nektárt boldogan.
Mint az albatrosz, mely tengereket átszel 
hatalmas szárnyaival, oly kecsesen, könnyedén.

Süt a nap, de még nincs ereje,
harcol ő is a hideggel.
Már hosszabbak a nappalok,
és éjjel ragyognak a csillagok.
Jön a tavasz,
hisz oly nagyon várjuk már,
testünk, lelkünk napsugárért mond IMÁT.
Már jő a hajnal és melegszik a nappal,
de az éjszaka még hideg, harcol a faggyal.
A hóvirág a tavasz hírnöke,

Néha úgy érzem, nincs remény.
Hiába minden vélemény.
Elvesztem a talajt a lábam alatt.
Mint a légtornász, ki elveszti egyensúlyát
fenn a magasban.
Néha úgy érzem, vége mindennek.
Szívem nem bírja tovább és megreped.
Mint a vergődő madár, aki 
a kalitkából kiutat nem talál.
Néha úgy érzem, nincs remény,

Lelkem repül, ha hallom a hangodat.
Szívem dobban, ha látom az arcodat.
Lelkem repül, ha látom a mosolyodat.
Szívem dobban, ha nekem bókolgatsz.
Lelkem repül, ha engem így szeretsz.
Szívem dobban, mert az édes szád rám nevet.
Lelkem repül, mert kettőnk lelke már eggyé vált.
Szívem dobban, mert szeretni vágy.

Az élet viharos tengerén 
sokszor hisszük, hogy révbe értünk.
Nem tudhatjuk, mi vár még ránk.
Mit hoz nekünk a jövő már.
Hisszük, hogy életünk szép lesz
és gondtalan, 
de sorsunk nem mindig így halad.
Remény és vágyódás az életünk, 
s nem tudjuk meddig élhetünk.
Mindig jöhet egy csalódás, 
amelyet nem vártál.

Ma reggelre a januári tél
fehér csipkeruhába öltöztette a tájat.
A  téli szél lehelete zúzmaraként,
ráfagyva díszíti a fák, bokrok ágait.
A tél még megmutatja, milyen vad 
és kiszámíthatatlan tud lenni.
Az erdei vad is búvóhelyet keres
és reménykedik, hogy lesz mit ennie.
Csodaszép így a táj január közepén.

Szívemben száz cigány húzza a nótámat.
Boldogan táncolnék én a rózsámmal.
Táncolva repülnénk mi messzire,
oda, hol béke van és szeretet.
Itt hagyva minden fájdalmat, gondot, bánatot,
ott lennénk végre igazán mi boldogok.
Jó lenne, ha ez így lenne,
de élnünk nekünk itt kell.
Álmodni oly szép, oly mesés,
sajnos a hajunk lassan hófehér.

Kell nekem a vidámság és a nevetés.
Kell nekem a szép szó és a vidám nótaszó.
Kell nekem az ölelés és az édes csók.
Kell a nekem mondott csodás bók.
Kell nekem, hogy láthassam a mosolyod.
Kell nekem, hogy mindig szeress, angyalom.
Tiéd vagyok, ezt te soha ne felejtsd.
Kell nekem a két karod, mely átölel.
Biztonságot ad nekem és oltalmat.

Itt a hajnal, s én felébredtem,
érzem, nagy baj van.
Elment egy barát,
többé nem láthatom már.
Lelke az égbe szállt,
s remélem, megnyugvást talált.
Megéreztem, hogy távozott,
pedig tőlem oly messze volt.
A barátság, mely összekötött,
mégis ily erős volt.
Most búcsúzom, drága barátom, 
én könnyes szemmel elengedlek utadra,

Erdő mélyén öreg tölgyfa,
benne göcsörtös mély boltozat,
mely rejt egy meleg odút,
baglyoknak egy csodálatos otthont.
Ott lakik családjával 
egy öreg bagoly apóka,
kinek reszket már a szárnya,
pedig de messzire szállna,
odúja szélén áll,
s szegényke szédül már.
Tanítja fiát és unokáját,
hogyan kell fogni pockot, békát.

Oly sokat jelent e két szó,
becsület-hűség,
életünk két fontos szava.
E szerint kellene minden embernek élni,
máshova el nem térni.
Ha becsületszavad adtad,
azt be kell tartani minden áron,
nem adhatod fel az adott szavad,
semmi áron.
Hűséggel tartozol elsősorban a HAZÁDNAK,
ahol születtél, nevelkedtél,

A január végi hideg hajnalokon,
amikor a dér csodálatos csipkével horgolta teli
a fák ágait és az ember dideregve csodálja 
ezt a természeti jelenséget.
A fűszálakon a megfagyott harmat 
gyöngyökként díszíti a fövenyt.
A természet csodálatos alkotóművész.
Még egy téli hónap van előttünk,
és lassan érezhetjük újra a tavasz leheletét.

Január közepén itt a karnevál.
Mindenki eljött, úgy biz ám.
Remekül el lehet vegyülni a tömegben.
Senki sem ismerhet meg,
hisz álarcot viselek.
Remek a hangulat, igazi báli kábulat.
Azt tehetem, amit csak akarok,
hisz nem tudja senki, ki vagyok.
Remekül érzem így magam, 
mert én vagyok a karnevál legjobb táncosa.

Mindenkinek van, kit féltsen.
Akit minden bajtól védjen.
Félteni szívét, óvni, védeni.
Örökké szeretni, ebben nem tévedni.
Szeretni életre, halálra.
Ha fáj a lába, gyógyírt keresni bajára.
Ha fáj a lelke, megölelni, hogy feledje.
Ha éhes, megetetni, legyen mindig mit enni.
Szeretni mindig, hogy érezze ő,
nekünk most is ő a nagy Ő.