Télfélő őszikék

Csorognak az ablakon, kopott falakon
az esőcseppek, könnyezik november,
tépi őket a szél , fakasztja fájdalom,
                    de a szomorúság is elmúlik egyszer.

Ez a novemberi reggel mire való,
bár a kávé csábít, mint a csók, de fanyar,
fagyos az eső odakinn, de még nem hó,
kitaposott úton nincs buktató, kanyar.

Károg a kereplő a varjak torkában,
én is tudom, mit rejt a pecsételt jövő,
kihűlnek napjaink már megválthatatlan,
megpihen a föld, a szorgos szántóvető.

Reggel, míg főzöm fanyar feketémet, a világ szennyáradatát hallgatva ablakot nyitok a fénynek, a napnak, a vágynak.

Szonett 19.

Dobd félre fájdalmad, önsajnálatod,
Őrizd meg bajban, vészben is a hited,
Még maradt benned cseppnyi szeretetet,
Mi a teremtőtől útra adatott.

Az eget így ősszel néha félve nézem,
elizzottak belőlem már a forró nyarak,

Már a kertek alatt portyázik a tél,
az ember befűt, mert hideg már az este,
a kályha melegével parolázik, a tér
elfogy körötte, de forró teától megbékél a lelke.

Megszokott, kopott, mégis új utak
és képek között a szív és az értelem
szüntelen keres, hasztalan kutat,

Nekem nem volt kéjfényes Párizsom,
sem pompa, nagy eszem-iszom,
sem útlevelem, parádés konflisom,
csak ez mély-parazsú, bús-barna Bakony.

Így novemberben, az ősz végén
még nyomasztóbb az emberhiány,
már pár, fáradt napsugár is élmény,

A véges a végtelen Isten két
kezének távolsága, az öröklét
a tét, odakinn ősz dúl, sárgul a rét ,
de tavasz temeti el rossz kedvünk telét

Mint ki az élet- palackba
zárva a tömegben is árva
hozom magamban a drága
holtak titkát üzenetét

Akit szerettem, az kinevetett,
Ki csak engem akart, hűtlen
Lettem hozzá, így csapott le rám a végzet,
És a Mennyországot Pokolként éltem.
Egy állomáson közeledtem felé,

A szívekben ideák hajócsatája
dúl, tépetten lobognak a zászlók,
mindenki büszke a saját igazára,
úgy érzi megtalálta az eszmét, a megváltót.

Már megszűnt mozogni minden,
csak távoli léptek kopognak,
kimart kőfejek a parton, a vízben,

Írom a betűket fehér papírra,
mint mikor bódult áhítattal
a pap kehelyből miseborát issza,
és a világ egy pillanatra meghal.

Utazásom zsurnalisztikába

Amikor én még újságíró is voltam