Tőkémre kamatadót nem fizetek,
de nem is vagyok megalázott szolga,
ha tartozok, hát egyedül Istennek,
az elszámolás már a kettőnk dolga.

Szonett

Mindenemet adnám, csak Őt láthatnám
még egyszer, s aggódó tekintetét,
tán tudta előre, mily nagy lesz a tét,
„légy jó fiam”, mintha szólna ajkán.

Mint a kikelettől megszédült, vén mamlasz,
kinek tollába tündér verset kotyvaszt,
ne hidd el te se, ha nőkről rosszat hallasz,
hazudik, irigy az őszből maradt haraszt,
 

Nagyapám emlékére

Szonett 112.

Zsonganak, röpködnek gyanútlan bogarak,
a felhők szép teste megfürdik a tóban,
leveszem sálamat, kopott kabátomat,
azt súgja a szellő, hogy ismét tavasz van.

Szonett

Tétova álmaim értelmet nyernek,
felfeslő fényed negyven év homályán
ismét átragyog, és újra ég máglyám,
gyümölcsük nyújtják tárulva a kertek.

Hagyjatok aludni elcsókolt vágyak,
engem már csak az éjszaka láthat,
ráncomon nevetnek új nappalok.
A rést hasztalan tagadom, leplezem,
ősz a fejem, tört fényű szemem,

Ne korhold magadat és ne bánts mást,
gyorsul az idő és pereg élet,
majd ránk borul a feledés-palást,
ami meghalt, az már fel nem éled.

Most, e csendben is népes éjjelen,
még ég, hajt az ifjonti szellem,
és a vágyam sem hűlt ki tűztelen,
Te is itt szuszogsz halkan mellettem,
fenn csillagnyalábos a végtelen,

Szonett

Ajkad serlegéből csókodat iszom,
a keserű bánatot elűzzük bujdosásra
én és Te Éva megtéved leánya,
kerül bennünket a magány, az iszony.

Verseket rólam hiába kerestek,
ezért dalolgatok magamról nektek,
ősszel is kinyílok kéken, feketén,
fűszernek adom narancsvörös bibém,

Nem történt csoda, de tizenkilenc éve egy szeptemberi napon megjelent szobor alakjában, bronzba öntve a somogyvári bencés apátságot alapító szent király, I. László alakja.

Ébren, álmodva szeplőid számolom,
azon a nyáron, mely nem volt szeplőtlen,
drága titkaid ismerője lettem,
éreztem, hogy örökre eldőlt sorsom.

A fagyott part nekem tavaszról mesél,
már olvad a jég akár női szeszély,
de merev a világ e száguldásba,
kihalt még a táj és az összes utca.

Mit számít, hogy az idő rég kifosztott,
ne keseregj azon, mi is volt hajdan,
a tarsolyodban teméntelen kincs van,
becsüld magad, ha nincs is magas posztod.

Kerül az álom, talán már fél három,
köröttem szinte fáj már a gyűrött éj,
kivetettem kék tengerébe hálóm,
nyugalmat találnom benne nincs esély.

Váljon a kezünkben fegyverré a hóvirág,
a férfi rímek, ragok széles sorozata
már oszlassa szét teleink irtózatát,
és az élet tava legyen minden pocsolya.

Szonett 57.

Ha kéred, mindenemet adnám Néked,
illő prémet, mely tiszta, mint patyolat,
csak mutasd meg ismét a mosolyodat,
tárd felém vállad és hófehér kebled.