Téli utazás
vadtól a szelídig

A kép nem engem ábrázol, a vers nem rólam szól, rólatok.

Mikor a sínek sehová nem vezetnek,
és elcsitul a gének halálos harca,
boldogok azok, akik már nem érik meg,
világunk hogy ítélte magát kudarcra.

Megkésett hév és elragadtatás,
a meztelen szótövek, pőre ragok,
a rím az omló végeken varázs,
e bájos cella foglya maradok.
Bársony-szóból érik a gondolat,
majd őrzően fölébe tornyosul

Mint az ágak között feszülő hártya,
ki láthatatlan a megváltását várja,
ugyanazt a konok percet taposom,
néha árnyéknál is sötétebb sorsom.

Odakinn a világ dermedt és fagyott,
kopott lepelre írom le napomat,
mely a tavaszban majd édessé olvad,
jégvirág nem díszíti ablakomat.

Szűk napjaidból összerakni tág éveket,
szóval, dallal kitölteni a néma hiányt,
elűzni az árnyat, mely folyton követ,
és kiírni magadból, ami fáj és bánt.
Figyelni, lesni amint egy magzat kis szíve,

Micsoda telek úsznak havas múltunkban,
mily forró nászok, fekete gyászok.

Megissza a kávéját először,
aztán lassan, megfontoltan rágyújt,
majd ránéz a repedt, koszos tükör,
látja, az arca színe már a múlt.
A ház elé a kukát kihúzza,
összenéznek a szomszéddal vadul,

Elővéve sí, a szánkó,
nyugatról ciklonok jönnek,
majd fúj a szél, szakad  a hó,
köszönhetünk reggel ködnek.

A tél tovább marad velem,
elkísér majd útjaimra
tolakodva, a kertekben
néki táncol a szél  ringva.

Iszapba bújt csiga, kagyló,
jégpáncél van a szíveken,
a fán didereg a tapló,
ezt az időt nem szeretem.

Egy láthatatlan kéz megmutatja majd utam,
lépek átbukdácsolva vétken és bűnön,
mert valahol lényem mélyén jó voltam,
mesémmel az angyalokat elbűvölöm.
Elmondom nekik, mily boldog a földi lét,

Zömében idézetek

Hegyek, völgyek között zakatol a vonat,
Hortobágyra internáljuk a kulákokat.
A vas és acél erős országa leszünk,
aki most nincs ellenünk az velünk.

Már süllyed fölöttem a plafon
verstöredékek az asztalomon
köröttem megsárgult könyv-halom
mint egy láthatatlan hatalom

  1823.

Szonett 107.

Ezt a versemet Gyöngyösi Zsuzsannának ajánlom egy csodálatos tettéért, egy engem ért váratlan meglepetésért, melytől a feleségem örömében sirva fakadt. Köszönjük kedves Zsuzsa!

Szemrehányó szemed még mindig látom,
hiába nyugszol sírod sötét mélyén,
a bocsánatod hiába is kérném,
innen és túl kusza élethatáron.

A január mindig oly sötét és levert,
de éltet még most is maga a gondolat,
napfény lassan issza a téli foltokat,
tépetten a téltől és vad gazban a kert,
csak virgoncan az agysejtek szorgoskodnak.

Szívemben érnek a szőke búzatáblák,
sárgállanak falvak végvárai mögött,
mikor a gyász feketén belém költözött.