Ha én egyszer turulmadár lehetnék,
az országház tetejére rászállnék,
onnan énekelném bús dalom a szélbe,
belebújnék minden magyar lelkébe.

Kéklő csillagutakon járok,
Körülöttem boldog párok
Egymásba olvadva, önfeledten,
S köztük én; számkivetetten
Utamat járom.

Beborítanak ezüstös csillámok,
Mind megannyi boldogság álmok,
Miket eltemettem rég idebent,
keresztek nőttek szép szívemen,
Őket gyászolom.

      Elméláztam a napokban, hogy azért régen mennyire más volt a világ, segítőkészebbek voltak az emberek, odafigyeltek és támogatták embertársaikat egy-egy közösségen (falvakban, városokon) belül. Mivel kisebb volt a lélekszám, szinte mindenki mindenkit ismert, még a messzebbi tájakról is a híresebb embereket.

    Úgy jött hozzám némán, mint akinek már minden mindegy, tél van-e vagy nyár, cirógatja-e a napsugár, didergeti-e a kora őszi szél.
Leült – tudta, hogy tudom, mi a baja, mi a kór, mely gyötri fiatal szervezetének legszebb gyümölcsét, leányságának viruló rózsabimbóját – s várt szótlanul.

Kívánok örömet, derűt, boldogságot,
otthonodba békét, kertedbe virágot!
Fejed fölé Napot, csillag tengereket,
köréd tiszta szívű embereket!
Lábad alá utat, biztosan járhatót,
szívedbe éneket, magasba szárnyalót!
Ajkad köré mosolyt, lélek melengetőt,
múltat, jelent, jövőt, egyként szerethetőt!

        Mint puha vattacsomó ölel át a csendem. Nem hatol át rajta semmi sem. Nem így van, mondanád, hisz a fizikai test lélegzik, teszi, amit kell, a hétköznapok rutinja visz tovább. Létezem.

   Fura időjárásunk van az idén. Hol megfagyunk, hol szinte elpárolgunk a nagy melegben, máskor pedig bőrig ázunk.

        Hűvös az éjszaka. A fagy szerelmes csókjaival hintette be a földet. Éppúgy, ahogy én becéztelek Kedves, még alig pár perce.

Nézem őket;
szépek...

ahogy egymás mellett,
kéz a kézben üldögélnek,
a rozoga fapadon.

szemük a múltba réved,
nem szólnak, nem beszélnek,
ülnek csendesen.

       Karácsony előtti éjjel érkeztek, s tiszteletükre külön sült a kalács szép pirosra, s ha a gazda körülményei megengedték bor és sült kolbász, hurka is került a terített asztalra.

    Gyermekkoromban mindig tréfálkozó anyai nagyapám gyakori vendége volt a családunknak.

                Ezen a ködös, esős decemberi éjszakán álmomban, Párizsban voltam Veled. Nem tudom, te ugyanazt álmodtad-e, ezért elmesélem Neked.

            A hó napok óta úgy esett, mintha a Jó Isten egyszerre akarná a földre zúdítani az egész évi áldást. A taposott ösvények két oldalán magasra hányták a havat, a Karácsonyt váró emberek. Megerőltető munka volt. Az asszony feltűrte karján a pulóver ujját, s újra nekiveselkedett a lapátolásnak; ne mondják, látszik, hogy nincs férfi a háznál.

Valamikor kiskoromban,
mikor még édesebb volt élnem,
minden áldott szent vasárnap
a nagyanyám kézen fogott,
s templomba vitt engem.

Nézd kedves, takaróm folt hátán folt,
asszonynak ilyen sohasem volt,
szép arany brokátja fakó, kopott,
minden fércelés életekről susog,
felidézve múltat, mutatva holnapot,
míg az ablakon besüt ránk a telihold.

            A semmi és a nincstelenség oszlopai között kifeszített sodrott drótkötélen egy lélek egyensúlyozott. Néztem ingadozó alakját, vállaira és derekára nehéz súlyokat raktak a hétköznapok. Egyre nehezebben tartotta meg az egyensúlyát, már-már félő volt, hogy elnyeli az alatta tátongó megsemmisülés sötét szakadéka.

            Mostanság jómagam nem írok, csak olvasgatom mások írásait. A jó Isten biztosan tudja az okát, miért nem születnek mostanában olyan verseim, prózáim, melyeket annyira nívósnak éreznék, hogy feltehessem őket. …valahogy nem az igaziak, nem adják vissza a gondolat-, a lélek-, és a szív összhangját.

Sárospatak szép szülötte,
gyönyörű, szép hercegnője,
égi székedből tekints le,
kedves szülőföldedre!

Nézd a sok keserűséget,
a lehajtott fejű embereket,
kiknek reménye sincsen,
adj hitet nekik, kérlek!