Olyan vagy nekem, mint bor a pohárban,
Hol benne ringnak az édes szőlőszemek,
Kortyollak, és itt vagy benne a számban,
Mert nekem adtak a mámorcsók Istenek.

Siklok veled nyarak érlelő fénytengerében,
Fürdünk együtt, mert ízlelni annyira jó,
Korsómban legyél, s minden érzékeimben,
Mert az élet kint hazug, de ez bent mámorító.

Azt mondtad egyszer, a mindened vagyok
Szerelmes éjeken majd szerelmet kapok
Virágot aggattál mennyegző ruhámra
Arra kértél, rád figyeljek, soha senki másra

De szép is volt az a boldogságos éden
Míg egy búsuló nap elfutottál tőlem
Rád figyeltem, mindenem odaadtam
De azt a virágot, azt bíz' megtartottam

Hallottad már a jegenye énekét,
amint a felhőkkel járta ősi táncát?
Telekarcolva kottákkal az ég,
s dalolta élte sudár románcát.

Magasba tört lelke az égig ért,
lombja az angyalokkal énekelt.
Karcsú teste az anyaföldig ért,
árnyékában fáradt vándor figyelt.

Úgy szeress, hogy szégyenpírjába bújjon az éj,
mikor hevesen ölellek, s titkon benned égek el,
és suttogásaim takarják rejtett asszony bájaid.
Holt csókok egykor özönének édes ritmusára
ringok a semmiben, és viszlek magammal,
majd simulunk az oltárra feszült selyembrokát
hűvös ráncainak lágyan lehulló Isten lehelletébe,

Honnan jöttél te szépreményű,
múzsalelkű nő,
kiért szívembe mártottam
megrészegült pennám,
hogy megírjam a világnak
vérrel és szerelemmel,
hogy szeret az Isten,
mert vagy nekem,
és imára kulcsolt kezekkel
lépkedek súlytalan.
Majd puha felhőpárnákkal
vetem meg ágyunk,
bár tudom, csak nézlek,

Pislákoló fénnyel
álmodik az este,
szerelmetes Holdját
már rég elvesztette.

Csillagtalan éjen
Holdját visszavárja,
elmerülne csendben
annak mosolyába'.

Csillagoknak táncát
vágyja minden este,
hisz egész életében
a szerelmet kereste.

Csendemben légy szerelmes suttogás,
Botló ráncaim közt simitó varázs.
És ha szólítom néhanap Istenem,
Látja majd, hogy te vagy a mindenem.

Délceg járásom kissé talán hamis,
Szikrázó elmém mára már szenilis,
Elhiszem magamnak imádott Istened,
Imámban te vagy az örök "hiszekegy".

József Attilának
(A legnagyobb magyar költőnek)

Álmodj magadnak egy igaz világot,
legyenek benne szőke fák s hegyek,
legyenek benne seholsincs virágok,
és közöttük valahol én is ott legyek.

Álmodj lelket megtört hű szíveknek,
legyenek benne megtért emberek,
kéket adj sötétbe borult egeknek,
de alattuk valahol én is ott legyek.

Vágytam rád és édes mámort akartam,
Elveszni ringó, bársony, meleg karodban.
Inni gyöngyöző, búgó sóhajtásodat,
Füledbe súgni, hogy mindig akartalak.

Amint ott feküdtél az elveszett vágy ölén,
A szerelmes csatákról immár lemondtam én.
A párnámba temettem könnyező arcomat,
És ő kapta helyetted ott millió csókomat.

Jó forma bor, nyelvem kutatja származását,
poharam mohón issza a selymes nedűt.
Érzékem kacag, nézi a tükrében mását,
oldja a bánatot, feledtet keserűt.

Nézem magam a benne felejtett nyarakban,
szám íze a pohár szélén ragadt.
Valómat ismét oly sokszor becsaptam,
csak a mámorcsók, mi a pohárban ottmaradt.

Még hidegen fénylik a füstszínű reggel,
még hószagú harmaton siklik a Nap.
De érzem szívemben a rügy fakadását,
amint lelkem tüzével megsimogat.

Még hallom a tegnapot mélybe halódni,
még utolsót zendül télfejedelem.
De illatruháját már föl készül venni,
hogy átvegye jussát egy új szerelem.

Elmegyek, hol az éjszaka egybeolvad a nappal,
békét kötök a mézízű álmodott tavasszal.
Nem viszek mást, csak elzárt, kósza álmaim,
itt szabadok lesznek önző, buta vágyaim.

Kit érdekel, mi voltam s lettem volna, ha
nem rak rám bilincset a világ, az ostoba.
Nem értett engem, mert az biz oly nehéz,
itt már nincs remény, nincsen józan ész.

A tegnapomba temettem
egy régi nagy szerelmet
tegnapomba fűztem fel
a legutolsó percet
tegnapomba hittem el
mit hazudott az élet
tegnapomba festettem
rólad egy szép képet
tegnapomba súgtam meg
hogy neked adom szívem
tegnapomba hagytam el
miben eddig hittem
tegnapomról írtam meg
egy tucat verset

Egy kis lélek ott fent, az égben,
élt árván, unottan és szerényen.
Szállt volna le a gyönyörű Földre,
de a címet már rég elvesztette.

Mely testbe most hova szálljon,
lesz-e élte azon a szép világon.
Az emberek egyre csak születtek,
és megtalálták a nekik szánt lelket.

Bajuszát pödörte épp, amint rásütött a nap,
a karaván a dűnék között mélabún haladt.
A láncra vert rabok közt az üvöltő porkoláb,
mohón kortyolta a sivatag égető porát.

Messze még a hűvöst adó, rég várt torkolat,
a karaván a dűnék közt egyre csak haladt.
S midőn vágyták már az árnyat adó éjszakát,
együtt énekelték a halálba indulók dalát.

A betondzsungel titkos rejtekén,
szépséges vadvirágok között,
gyomoknak szomszédságiban
egy politikus nőtt a föld fölött.

Mi ez, talán egy új selymes virág,
nem, hát bizony az itt nem lehet.
Hol illatban úszik e gyönyörű világ,
Isten ekkorát nem tévedhetett.

Az ördög a minap megkísértett,
és kérte, adjam neki a lelkemet.
Kérdeztem, mit kapnék cserébe,
megdolgoztam keményen érte.

Vigyorgó pofája akkor felderült,
vörös szeme izzott, lüktetett, hevült.
Az öröklétet adhatom csak teneked,
világi vagyont, temérdek kincseket.