Bűnben úszik az elfajzott világ,
Arcom temetem könnyes imába.
Gyere velem, ne várj itt csodát,
Csak ne nézz soha hátra.

Krisztusi tűz kéne, égjen a szenny,
Nem elveszni a mocsokba, sárba,
Gyere velem, ne várj itt csodát,
Csak ne nézz soha hátra.

Istennel ölelkeztem,
Az élettel szeretkeztem.
Istenem titkot súgott,
Életem belém rúgott.

Terveim szövögettem,
Az imáim énekeltem.
Terveim szétmállottak,
Imáim cserben hagytak.

De a világ megbocsátott,
Nem kínoz már az átok.
Szeretet minden kincsem,
Az élet lett hű szerelmem.

Időapó már nagyon öreg volt,
Homlokán táncoltak a ráncok.
Leballagott az égből a földre,
Megnézni a rábízott világot.

Látott ifjakat, aztán véneket,
Vállukon ott a cipelt kereszt.
Kortyonként itták a perceket,
Várták, hogy velük majd mi lesz.

Szívem nagyobb szeretetfelét,
mely tele van ezernyi széppel,
adom a világnak ajándékul
sugárzó, bohó, vidám örömmel.

A kisebbik felét, mely bizony
oly sok rosszasággal van tele,
kiteszem szabad prédául,
hogy az ördög hamar elvigye.

Drága, meg nem született gyermekem,
én még mindig az édesanyádat keresem,
kivel majd egyszer szerelmi lázból ébredek,
és nászágyunkba rajzoljuk csillagjegyed.

Majd egy csendben ébredő hajnalon,
átölel kettőtöket védelmező karom,
aztán már sohasem nézve többé hátra,
elindulunk együtt e sehol sincs világba.

Nem kell szerelem,
én kedvesem,
csak bújj ölembe
titkon el.
Csak úgy,
nem szerelmesen,
a világ megvetését
majd én elviselem.
Te csak maradj így,
nem szerelmesen.
És hol eltűnnek majd
az erkölcsi határok,
legyél nekem te
a titkos bejárat.
Mert tudod, mily nagyon akarlak.
Megérdemellek már

Lassan indulok a világnak végére,
nem tudom, hol van, de megkeresem.
Legyél utolsó éveim egyetlen menedéke,
mondd csak, oda jössz-e énvelem?

Ne hozz semmit, csak szívedben tüzet,
hogy hűvös éjszakákon engem melegíts,
majd nézz rám, simítson lágyan tekinteted,
és a hosszú úton erőt belőlem meríts.

Ébredj fel, most kell menned,
Valami fáj, de vár az út.
Szétmarcangolt álmok között
Már mindenki hazug.

Tükörben egy kígyó néz,
Szemeiben kihunyt a fény.
Átkozott világ hamva,
Sehol a biztató remény.

Sehol a válasz, csak a kérdés,
Sodor az élet, nincs megállás.
Kapaszkodj bele a reggelbe,
Vihar után jön a megváltás.

Ó szép zivatar!
Mosd el könnyeim,
Mosd el bánatom,
Vidd magaddal a kísértéseket,
Mert a jóra éhezek.
Mosd el a fájó sérelmeket,
Mit a múltba temettem el.

Mosd el azt a lányt,
Ki a semmi szélén várt,
A hervadt virágok illatát,
Azt az utolsó táncot,
Arcomról a ráncot,
A hazugságokat,
Mi folyvást fojtogat.

Lassan indulok a világnak végére,
nem tudom, hol van, de megkeresem.
Legyél utolsó éveim egyetlen menedéke,
mondd csak, oda jössz-e énvelem?

Ne hozz semmit, csak szívedben tüzet,
hogy hűvös éjszakákon engem melegíts,
majd nézz rám, simítson lágyan tekinteted,
és a hosszú úton erőt belőlem meríts.

Gyerekek vagyunk az élet homokozójában,
Vihogunk és sírunk e szép nagy világban.
S míg az óvónéni nyugtató szólamot dalol,
Szemünkbe kavarog az istenverte por.

A kis lapáttal halomra szedjük kincseink,
És látjuk elsuhanni bozontos, fakó éveink.
Szaladunk, ha megjött a drága nagymami,
S mutatjuk, mily szépen csillog a kutyakaki.

Honnan jöttem, s hova tartok,
Fejemben a sok miért.
Kérdem. Tőlem mit akartok,
Hisz fizettem a holnapért.
Lehúz a semmi, nehéz az út,
Korhad vállamon a kereszt.
Sorskönyvemben lapozgatok,
De megírt sorsom nem ereszt.

Elengedlek, ezt már ugye látod,
Nem ez itt a te vágyott világod.
Szárnyalni akarsz a mámoros éjben,
Elveszni az imádott szerelemben.

Szívedet te már régen másnak adtad,
A vágyott szívet meg tőle elraboltad.
És bár ábrándjaim mind érted égnek,
Koldusa maradok a magányos éjnek.

Az univerzum titkos szegletében
meglett az isteni, szent akarat.
Embert szült a világteremtő
pár milliárdnyi zajos év alatt.

És, hogy ne legyen mindjárt hontalan,
bolygót kapott, olyan szépségeset.
Fejlődhetett itt bizony gondtalan,
e lízing néki igencsak jólesett.

Szeretem a lényed,
a benned levő mindenséget,
mikor kedvesen szólsz,
vagy néha beszólsz,
mikor látom a mosolyod,
vagy lelked némán zokog,
hagyod, hogy vigasztaljalak,
s érzem a benned lévő falat,
mikor megfogod a kezem,
s bármit megengedsz nekem,
mikor hozzád sem érhetek,
és én egyszerűen nem értelek,

A híd karcsú, nyúlánk, ezüstös teste
Belenyújtózik a hamuszínű estbe.
Ködlabdák simulnak a fémcsillogásba,
Átgurulnak mind a holnaputánba.

Vízfodor öleli a híd alatti mélyet,
Lámpafény aranyozza be a szürkeséget.
A partnak támaszkodva küzd az idővel,
Felfelé nyúlva játszadozik az éggel.

Most ringó mosolyú tűznyelvek ölelnek,
az életvillanás felhők fölé emel.
Hol virágillatú angyalok szeretnek,
az Isten most velem van, egészen közel.

Lenni e csodában magamban lázadó,
örök ifjúi lángoló hevülettel.
Ember vagyok, folyton magán gondolkodó,
csodában megbúvó óriás szemekkel.

Halált üvölt a csalfa élet,
tátongó szájába belenézek.
Fogatlan napok csacsognak,
csúf vagyok élő halottnak.

Cafatokra tépett a zord idő,
de nyitva van még a temető.
Benne táncra kel a pillanat,
szeretője lettem magamnak.