„Ezernyolcszáznegyvennyolcadik évben letekintett a Jóisten a földre…” Igen, letekintett, ahogy mindég a földre tekint, és talán csodálkozik teremtményein, az embereken, akik sokszor a rájuk ruházott szabad akaratukat arra használj

     -Milyen furcsa ez a világ!- gondolta volna Pistike, aki hét évesen félárva lett, és csak késő ősztől kora tavaszig járhatott iskolába, mert „szolgálata” volt.

    - Ezen a szegény Pistán valami átok van.- súgtak össze az asszonyok, mikor jöttek ki a vasárnapi miséről. Pista, mint harangozó és temetőgondnok a sekrestye ajtóban állva, lehajtott fejjel hallgatta a misét.

     Pista elég nehezen viselte özvegységét. Nem csak a feleségét, gyermekei édesanyját temette el, hanem a tanácsadóját, irányítóját, élete párját.

Az öreg Lágyo bácsi, aki valamikor a cigánybandában is zenélt, érdekes jelenség volt a faluban.

Annak idején volt egy kis falucska a Hernád völgyében.

     Lassan egyhangúan teltek a napok.

     Az első napoktól nagyon félt. Igaz, hogy mindég is korán kelő gyerek volt, de tudta azt, hogy a gazdasszonyok a libákat már akkor az utcára engedik, mikor még csak a mennek az istállóba a teheneket megfejni.

     Az alvégen, a patak bal partján áll az a piciny zsúpfedeles zsellér házikó, amelyikbe éppen most tér be a „tisztelendő” úr egy ministráns gyerekkel. Az öreg pap bácsi az utolsó kenetet fogja feladni.

     Érdekes az emberi természet, gyerekkorban mindég arról álmodozunk, hogy felnőttek leszünk, mikor meg öregszünk, mindég a gyerekkori emlékek jutnak eszünkbe, vagy olyan fiatal kori emlékek, mikor a mi gyerekeink még „kicsinye

Reggel hármasban folytattuk a várnéző túránkat, mivel Cecile már nem kapott szabadságot, így csak késő délután tudott hozzánk csatlakozni. Úgy terveztük, hogy a délelőtti órákat Saumur –i városnézésnek szenteljük.

Cecile is szabadságot kért a munkahelyéről, így együtt indultunk „várnézőbe”. A Loire völgye annyira gazdag „vár dolgokban”, hogy nem kellett volna sokáig keresni. 

Mindég hálás leszek Nagy Bélának, hogy "bemuteatot" Blank Jucinak, aki által írogatni kezdtem a "Magyarerő"-be. Még jubiláló írás is lehetne ez a kis karcolat, de nem annak szánom. Én a Magyarerő-be írtam "politikai antimesét", novellákat, élménybeszámolót, és mindég boldog voltam, ha megdicsértetek, vagy csak reagáltatok írásaimra. Magam is örömmel olvastam a Ti írásaitokat, és időről időre reagáltam is rájuk (bocsánat, ha nem minden írásrást véleményeztem)  Gondolkodó , írogató ember vagyok, és örülök, hogy hasonló érdeklődésű társaságba kerültem.

Már öreg este volt, mire úgy határoztunk, hogy aludni térünk. Közben megjött munkából Cecile, a fiam párja, és az a bor mellé az asztalra került Franciaország másik jellegzetessége, a sok fajta sajt.

Lehet, hogy olyan nagyképűen írom ezt az úti beszámolót, mintha a feleségemmel együtt világutazók lennénk.  Pedig ez nagyon távol áll tőlünk.

Ilyen, és efféle kalandokat éltünk át Vilmossal. Persze, azért mikor tudtuk, hogy csak Erika és én leszünk vele egész nap, mert a szülei munkába mentek, attól kicsit féltünk.

Vilmos nekem is, és Erikának is naponta tartott angol nyelvleckét, mert, ahogy említettem, ő tud angolul is , és magyarul is. Sőt, nem is tudja, hogy két nyelven beszél.

Sokat olvastam vándorutakról, vándorok viszontagságairól meg más effélékről, és talán ezért soha nem tartoztam az utazni vágyók közé.