Zoltán több mint öt órája vezet megszakítás nélkül. Szerencsére az anyósülésen ott ül melette a felesége, aki szóval tartja, külömben talán el is aludna. 

 Sanyi és Terézke már több mint egy éve jegyesek voltak, és sülve-főve csak együtt lehetett őket látni. Ahogy reggel, még hajnalok hajnalán kimentek a buszmegállóhoz, hogy a korai autóbusszal a városba utazzanak, ahol mindketten dolgoztak, csak egymást keresték. 

Áve Éva! Áve Regina!  Légy üdvözölve Éva! Légy üdvözölve Királynő!...Hányszor hangzottak el ezek a dicső szavak, és hányszor lettek papírra vetve?!  De bizony sokszor az idő azt bizonyította, mennyire nem őszintén, mennyire hamisan voltak kimondva, leírva.

Dódi annyira megijedt, mikor Annus elájult, hogy ösztönösen hozzá hajolt, fejét felemelte, és azt tette, mint mikor kisgyerek korában nagy baj volt, és édesanyját sírni látta: „Mama! Édesanyám!...Szólongatta rémülten.

  „Ezt az Árpád legendát sehol nem hallottam, csak itt Bodrogköz falucskáiban.  Itt is csak úgy raktam össze, mint egy izgalmas kirakós játékot, mert sok helyen hallottak róla ugyan, de csak egynéhány idősebb ember emlékezett egy-egy kis részére, amit még gyerekkorában hallott.”

Igaz, hogy a nagymamája úgy döntött, Dódi elutazik Clevelandba, és sikerült meggyőznie Zsuzsi mamát, meg Imrét is. De Dódi azért nem volt egészen meggyőződve, hogy neki ki kell utazni.

    „Bizonyára Te is hallottál a turáni átokról.”  - kezdett mesélni az öreg kántortanító. „Persze, ennek annyiféle változata kering a nép között, hogy elmondani is sok lenne. 

    Annus rettegett attól, hogy véletlenül az utcán, ismerőssel találja magát szemben.

Rövid hallgatás után a pásztor vette át a szót:

  Míg a csordával voltam, nekem is eszembe jutott egy eset, amit egy dobóruszkai barátomtól hallottam. Te diák úr, bizonyára többet tudol Dobó Istvánról a híres egri várkapitányról, mint én.

     Annus, mikor Hamburgban a New York-ba tartó hajók időpontjáról érdeklődött , igyekezett angolul beszélni, - mivel németül nem tudott,

   Hajdanán, amikor még öregapám is csak pendelyes pulya volt, történt az alábbi eset:

Volt is, nem is egy falu. Egyszeri falu volt, ahol az egyszeri emberek laktak. Nagyon magának való népség volt ám!

Az utiköltségekre, vonatjegyre, hajójegyre való pénzzel volt egy kis gond. Mikor utaztak haza Amerikából, hoztak magukkal egy jelentős összeget,

Látja, diák úr azt a tornyot a csillaggal, az az Iske falu templomtornya! Valamikor csak halászatból éltek az iskei atyafiak, és állítólag Kápolnás kis Iskének nevezték a községet, mert hogy volt egy kis kápolnája. Mostanára az egész község lakossága református, és a halászat tudománya mellett nagyon szorgalmas és ügyes földművelők is

Annus még nem feledte az Amerikába utazás gyötrelmeit, de akkor Józsival utaztak, és tele voltak reményekkel , bizakodással. Szegény Józsinak még azt sem adta meg a sors, hogy a kicsiny falujuk temetőjében pihenjen.

„Beszélik azt is, hogy voltak ám olyan pásztorok, akik csoda nagy erővel bírtak, akik különbek voltak a többiektől. Értették még az állatok beszédét is, de tudtak gyógyítani meg rontani is. Valahol Ruszka meg Kelecsény, Nyarád meg Mocsár táján élt két ilyen pásztor, akik valahogy nem tudtak egymással megbékélni.

     A temetés utáni hetekben Annus olyan volt, mint az alva járó.

  Mesélték, hogy valamikor régen Abarán a tehenek elkezdtek furcsán viselkedni. Nem akartak legelni, az istállóban sem ettek, és persze tejet sem adtak. Ha kihajtotta őket a pásztor a legelőre, csak futkostak össze-vissza, bolond módjára, és nagy hangon bőgtek. Mikor pedig behajtották őket az istállóba, mindenáron törtek volna ki a szabadba.

A háború bizony minden tervüket, számításukat áthúzta. Józsi is, és Annus is nagyon jól tudta, addig haza nem mehetnek, amíg  otthon háború van.