Hirtelen a tó tükrén egy árny suhan,
mint egy szép pillangó, olyan.
Lassan száll, csillogó hajjal, lágyan,
a vízbe merülni lenne utána vágyam.
Könnyed, kecses testtel csak úgy siklik a habokon,
mintha a széllel együtt született volna valami túlvilági partokon.
|
Legyek erős, mikor a sunyi halál
pimasz pofával arcomba nevet?
|
Vérünk, mint végbe torkolló nagy folyó,
tör utat testünk megannyi szikláin át.
Majd lélekbuckák közt egyre lassuló,
változó medrében folyik tovább.
Néhanap úgy adódik, medréből kilép,
vagy fájdalom köveket sodor tovább.
Aztán újra gyógyul, medrébe visszatér,
keresi folyvást testbe zárt torkolatát.
|
cs 03/27/25
Kovácsné Lívia
Amikor szívem a szíveden megpihen,
hozzád bújok oly lelkesen,
én oly boldog vagyok kedvesem,
maradj mindig így velem!
Tavaszi nap simogatja arcunkat,
huncut szellő borzolja hajunkat,
virágok illata száll a légbe,
kezem belesimul a kezedbe.
Mosolyogva nézünk fel a kék égre,
itt a tavasz végre,
boldogság költözött a szívünkbe!
|
A halál nem zárja be, csupán nyitja a kaput,
nem a vég, hanem egy új kezdet,
az álom, mi új álmot szül,
csak kér egy kis csendet.
A lélek örökké körbejár,
akár a mag, új virágokat ont,
vagy a fa, őszi levelét eldobva,
tavasszal új rügyeket bont.
|
sze 03/26/25
Kovácsné Lívia
Miért kínoz a fájdalom?
Miért fáj a szívem oly nagyon?
A testem, a lelkem beleremeg,
ha látom a két szemedet,
ha hallom a hangodat,
mely számomra maga a csoda!
Ha nem vagy mellettem, kínoz
a fájdalom, a szívem úgy sajog, hiányzol oly nagyon!
Hiányod megszokni sohasem fogom,
bár ezen sokszor elgondolkodom.
|
sze 03/26/25
Kovácsné Lívia
Álmodom!
Egy csodás álomvilágban vagyok!
Átölel féltőn a két karod, felébredni most nem akarok.
A vágy zenél egy csodás romantikus zenét,
s az ember hamar elveszti az eszét.
Én a vágyad ébredését érzem,
mely tűzbe hozza rejtett szenvedélyem.
Érzem a kezed testem barangolja be,
s a reszkető remény beteljesülést nyer!
|
Nagypapa régi műhelyében,
hol forgácsillat száll a légben,
unokája apró keze jár,
s a mester mellett szorgalmasan áll.
A gyalu zúg, a fűrész énekel,
a fa formálódik, ezalatt egymás szemébe nézve a szív felel.
A nagyapa ráncos keze, mi vezeti a kis kezet,
s közben a szeretet hídja kettejük közt vezet.
|
sze 03/26/25
Dáma Lovag Erdő...
Legyen végre béke!
Hozzátok kiáltok, hatalmasok!
Volt már áldozatotok sok!
Isten előtt majd el kell számolnotok!
Isten előtt, vagy azt gondoljátok, ti vagytok azok?
Az embert, s a Földet elpusztítjátok!
Összedől akkor a ti trónotok!
S eltűnik a hatalmatok, s tönkretett világotok!
|
Messzi hegyek közt születtem egykoron,
csillogva szöktem át völgyeken, dombokon,
utamat állták hatalmas sziklák,
melyek lassítottak, erőmet szívták.
Társaim jöttek, egymást segítettük,
száraz sivatagot virágossá tettük,
vízesések alatt voltunk kicsi tavak,
áradó vizünktől továbbfutó patak.
Öntöztek belőlünk kiskertet, földeket,
|
k 03/25/25
Dáma Lovag Erdő...
Eljött a tavasz virágos ruhában,
Fehér, rózsaszín, sárga, tarkában.
Illatuktól örül az ember szíve, lelke,
Ragyog a nap Sándor, József, Benedeket ünnepelve.
Madárkórus éneke köszönti,
Ébredjetek emberek, kinyíltak a tavasz virágai!
Aranyeső, jácint, hóvirág, ibolya int feléd,
|
Kőfalak árnyas rejtekében,
vastag mohatakaró alatt
az idő mindent eltakar,
lassan emlék sem marad.
Kíváncsi szemek nem nézegették,
kutató kezek nem keresték,
csendesen pihenhetett,
míg egyszer felfedezték.
Magányos vándor az erdő mélyén
rátalált erre a csodára,
apró sátrát felállította,
és ott maradt éjszakára.
|
Látnok szemem messze réved,
idő szőtte titkos ének.
Holnap fénye csillan csendben,
álmok tánca égő testben.
Új világok hajnalt várnak,
formát öltenek a vágyak.
Hol a múlt már nem köt gúzsba,
s nem sodor el sorsunk súlya.
Ember lép a csillagokba,
kéz a kézben, összefogva.
Bölcsesség és tiszta érzet,
ősi szív és új remények.
|
A szívem jobbra hív, az ész meg balra húz,
e két út közt a kétség szinte nyúz.
Melyik a helyes, melyik a fény,
hol találom meg, ahol él a remény?
Az ész hideg, mint a jég,
logika és számok, nincs kétség.
De a szív lángol, mint a tűz,
érzések vihara, mitől félsz, s lehet, majd elűz.
A döntés súlya rám nehezedik.
|
v 03/23/25
Pitter Györgyné
Csiribú - Csiribá,
Csirimóka - Csiribóka,
olyan jó volt az a móka!
Mi mindennek elneveztél,
nevettél, megnevettettél,
szerettél, - úgy szeretgettél!
Ezer néven becézgettél.
Mi tette ezt velünk, nem tudom,
mint két gyerek a vízparton,
nem tudtuk egymást elengedni,
egymás szemébe jártunk fürödni.
|
A hattyúk tava pihen csendesen,
felszíne néha megrezdül kedvesen.
Lassan hegyek mögött búcsút int a nap,
tükrén szirmok közt hattyúk ringanak.
|
Ott a domboknak hátán, két karját kitárván,
a boldogság várt, hol lelked rám talált.
Szívem mélyén a vágy szikrája lángol,
szeretnék újra veled lenni, hol a nap ragyog, bárhol.
Emlékszem még a csókod ízére,
ahogy a szél a hajadba tépett.
Szemedben a csillagok fénye égett,
s közben suttogásoddal szerelmed
a csendben mélyen szívembe vésted.
|
Tisza vizén ring a szél, azt súgja, hogy nincs már tél. Madárdalos reggelén rügy fakad a part mentén.
|
Hazaárulónak tartanak.
Nem többnek, mint egy férget.
Szerintük az ilyen mocsok
Többé haza sem térhet.
Nem attól lesz valaki
Országának hű fia,
Hogy a hazugsággal kitaposott
Utat kényszerül járnia.
Hogy gerinctelen sarlatánok
Szarából étkezik,
ha megkíván egy jobb falatot,
Hazája ellen vétkezik.
|
A piros vekker éktelenül szól,
kócos vörös hajjal ébredek, jaj, hol?
Lusta testem még maradna az ágyban,
de a kötelesség vár, a lazítás marad csak vágyban.
Rohanok, sietek, nincs időm semmire, ez a piros vekker emlékeztet, elkéstem megint, de mennyire.
A reggeli napfényben szinte elvakulok,
|