Szivárvány baldachin alatt
apró felhők várnak rám
fenn a magas égen,
úgy repülnék,
úgy szállnék,
kitárt karod kapjon el!

Táncolnánk keringve,
hangosan nevetve,
mint a tóparton,
emlékszel?
Mint régen.

Ragyogott köröttünk az élet,
a fű sarjadózölden az égre nézett,
és az ég tavaszkéken visszafénylett.

A Nap átölelte a rétet,
amikor a pillanat piros virága
kinyílt a mélyben, csendesen,
mint szívünk rejtekén a szerelem.

2025. április 7.

Versemet Tarcsay Béla: Pipacsok című pasztellképe ihlette

TM

Itt  ez a gyönyörű fenséges méregpohár,
benne vannak mind az oly gyűlölt szavak,

Míg itt voltál, beköszöntött a tavasz,
Virágterítőt hozta
A kertek, erdők aljába.
Ragyogott a nap, táncot járt sugara.

S te csendben, tőlünk búcsú nélkül elmentél...
Minket itt hagytál, pedig szerettél.
Összeszorult, fáj a szívünk.
Neked most szomorúan búcsút intünk.

Álmodtam egy szép világról,
tarka rétről, sok csodáról,
nyíló mezei virágról,
bogárkákról, méhecskékről,
csillogó szárnyú lepkékről!
Boldog családokról, nagypapáról, nagymamáról,
tündér mosolyú unokákról.

Húsvét ünnepén a kereszt előtt állok,
Meghalt érettem, kit a keresztfán látok.
Krisztus testét vasszegek feszítik,
Kilehelte lelkét az emberiségért.

Szenvedő Krisztusunk vére folyik rajta,
Fején töviskoszorú, húsába mélyen mártva,
Bűneink miatt áldozatot hoztál,
Megváltó Jézusunk, kereszthalált haltál.

Április van, süt a nap,
délután meg hó szakad,
reggel fagyunk, vacogunk,
délben a strandra futunk.

Esik, fúj, majd villámlik,
fű, fa, bokor virágzik,
gyere elő télikabát,
oda a tavaszi varázs.

Április, te szélhámos,
mégis olyan bűbájos,
a világot megtréfálod,
várjuk már a búcsúzásod.

TM

Magasban fészek, ágakból rakott,
védelméből már sok ifjonc szárnyra kapott.

Napfény, ahogy lassan a tájra száll,
a fészekben már két szerelmes áll.

Oly gyönyörű fehér-fekete tollazatuk a kék ég alatt,
s ahogy piros csőrük néha szelíden,
mint édes csók, egymáshoz tapad.

Vártuk a tavaszt
itt van már az április
csalóka idő

Csodás április
cseresznyefa-virágzás
fagyos idő jön

Virágba borult
szép áprilisi tájban
havat jósoltak

2025. április 6.

TM

Álmatlan éjszakák,
elvetélt vágyak,
kihűlt ágyak,
vajúdó érzések,
üres tekintetek!
Hiányod ordít az éjszakában,
fekete leplével betakarnak az árnyak,
a vágy tombol, mint egy vad zivatar,
de már ő sem tudja, mit akar!
Hiányzik a kezed bársonya,
a bőröd illata,
a karod ölelése,
a csókod íze!

Összedobált szavakból
írom a versemet,
ne keress benne okosságot,
és semmi értelmet.

Unalmamban mindent,
mi eszembe jutott,
most egy kiskosárba
szépen beledobok.

Összerázom, kiöntöm,
rímekbe forgatom,
lesz, ami lesz, válogatom,
egy versben folytatom.

Mikor az almafa virágzik,
Édesapám te jutsz eszembe.
Almaágat oltottál,
Jó legyen termése.

Négy ágának, négy termése,
Négy virágnak más a színe.
Tavasz hozta, nyár érlelte,
Zümmögött a sok méhecske.

Minden év emléked hozza,
Mikor virágba borul az almafa.
Minden ágon méhek sokasága,
Emléked idéző szívem boldogsága.

Kérdés van bőven, ember mi lesz veled?
A gondolat is csapongó, keresi a választ,
visszhangzik, nem jön felelet,
csak még több kérdést áraszt.

Miért kérdezel, ha nem szól senki?
Miért vársz, tán nincs, aki meghallgasson?
A csend elnyel mindent,
táncol súlyával a mellkasodon.

Hol éjjel fátyol lebben,
s csillagok szórt fénye rebben,
osonnak lágyan, nesztelen
lidércek a halvány éjjelen.

Nincs földi léptüknek nyoma,
csak ha csillagport hint lábukhoz
a holdfény ezüst lova.

Titkos suttogásuk hallatszik a széllel,
mikor eljönnek hozzám minden éjjel.

Az erdő mélyén, hol zöld árnyék szőtt
puha mohaszőnyeget,
egy remete lakik, ki a csendbe költözött,
s a természet felett, mint öreg fa, őrködött.

Barátja a moha, palotája a tölgy,
szél a zenésze, s csermely a szava,
mitől dalol a völgy.

Szemében a múlt, mint őszi avar ég,
lelkében a béke, mint a hajnali ég.