Nyárfát az őszben ölelte,
borostyáninda levele,
ragaszkodik tapad hozzá,
mint gyermek anyai kebelre.

Őszi napforduló nyitott
a tájra hatalmas kapukat,
kezdi átszínezni fáknak
bokroknak ruházatukat.

Poharamban rubin piros
csillogó az a folyadék,
kóstolgatom ízlelgetem,
de nem leszek tőle potyadék.

Lányok ha 13  gombócot főznek,
Egy fiú név minden gömbben.
Amelyik elsőnek feljön,
Jövő évben az érte jön.
 
Tököt fiúk kifaragnak,
Nagy szemekkel vigyorognak.
Világít, ablakba teszik,
A lányokat ijesztgetik.
 
Luca boszi gonoszkodik,
Ha seprűjén száguldozik,
Az ember lelkét megrontja,
Szent Lúcia feloldozza.

Zsibvásár piacon
Eladó minden
Eladó a világ
És minden kincsem

Kék, fehér a hegy és az ég,
Csupasz, hideg, csúszik a jég.
Vérvörös a nap korongja,
Melegét a fagy ellopta.
 
A hegytetőn régi vár áll,
Torzó őr áll kapujánál.
Jégpáncélba öltöztetve,
Nem is látszik csak a feje.
 
Benn gonosz lelkek tanyáznak,
Nincs ott helye a madárnak.
Jeges lépcső oda vezet,

Van egy szép táj a nagy világban,
Hol a nap fürdik a hegy csúcsában,
Hó takarja az ormot októberben,
Napnak ragyog, csillog fénye

Lenn a hegyek, dombok alján,
Házak húzódnak meg a lankán,
Szorgos kezek munkálkodnak,
Napkeltével ők is fenn vannak.

Mikor szívedbe megnő
A kilátástalan fájdalom,
Mikor úgy érzed nincs irgalom,
Mikor nehéz súlyt cipelsz válladon,
Mikor minden összeesküdött ellened,
Mikor a nincstelenségből van eleged,
Mikor százszor is becsapva,
Meg akarják ingatni hitedet,
S a nyomorúságból van eleged,
Akkor kiállsz és elindulsz,

Hol a hazánk?
Üzenem Nektek a nagy hegyeken túlra,
Más itt a táj, más a világ,
Nem látszik innen a havas hegyek csúcsa,
Minden távozót szülőföldünk haza várja.

A mai este oly izgató és szép,
Egybe kél a felhő és a kék ég.

Öreg erdő fáit nézem,
Szép példány áll itt előttem.
Alacsony törzs, törött az ág,

Vajon miből lettem, és mi leszek én?
Ez a gondolat köti le elmém.
Születésemhez apa, anya kellett,
Tőlük kaptam meg az életemet.
 
Párt keresve én is gyermeket nemzek,
Életem viszi tovább a gyermek.
Halálom után belőlem mi marad?
Por és hamu, amit szétszórnak majd.
 
Az élet körforgásába bekerül,

Ott túl az álmok mezején,
hol a valóság kövezetén,
sokszor fájdalmas a menés,
ne legyen sosem csüggedés.

Gyönyörű rózsák ott nyílnak,
ám a tüskék bizony szúrnak,
szépség siker párja a kínnak,
mint folyón átívelő hídnak.