Szerelmet mesél az a tajték,
habos habját mind kidobja,
súlyos köveken elmosogatja,
hogy boldog legyen a holnapja.

Én úgy halok meg,
ahogy éltem,
sallangmentesen, 
szerényen,

Szivárvány ragyogott fel a szeptemberi égen
Ölelve hegyeket, völgyeket szépen
Üzenetet küldtem a szivárvánnyal néked
Találkozunk még , ott fenn a magas égen

Hogy rikoltozik a sok sirály,
zsákmány szerzés ez a viszály,
már készül a Nap lenyugodni,
a szépséget még kell fokozni.

Hull a levél , vége a nyárnak
Szelek fújnak, szelek járnak
Arcunkat pirítja az őszi szél
Parkban csak a csend beszél

Itt, ott makk koppan, földet ér
Napsugár  bágyadtan fűzi a fákat
Sugarai a patak vízén táncot járnak
Egy, egy cinke füttyent párjának

Havazik – oly csodás ahogy hull,
nagy-nagy pelyhek, sűrű sorokban,
egymásra rakodó, fehér halmaz,
ott álok, gyermekként az ablakban.

Olyankor vagyok boldog,
mikor a csend átölel,
nem úgy mint egy koloncot,
hanem olyan szív közel.

Sok fajta gyümölcsöket,
nevelnek kertemnek fái,
már tavasztól késő őszig,
zamatosak körtéi, almái.

Arra ébredtem egy őszi hajnalon,
Okozat lettem, hol én voltam az ok,
Kitárult előttem új dimenzióm,
Már idejét múlt, korszerűtlen vagyok.

Az ősz lépteiben
Vacog az ég,
Didergő kávéscsészében
A hajnal dereng.

Beköszöntött a szeptember 
fényes napsugárral
Megérleltette a gyümölcsöt a nyárral
Jöhet a szüret, száll a víg ének

Nem aranyat látsz, csak azt szeretnél látni.
Félsz, hogy amit az aranynak hiszel,
egy kődarab. Csiszoltad aranynak. Ilyen
 

Tündöklő fényes Nap,
Hold bársonyos fénye,
ti vagytok életemnek,
éltető örökös reménye.

Harangoznak a templomban,
Misére hívnak
Áldott legyen neve az Úrnak
Harangszóra én is elindulok

Mámorító volt az a bor,
hát leültem, hogy írjak,
de mit tudtam volna írni,
mámorító szép szavakat.

Öreg fenyők sűrűjében
Abigél áll nagy fehéren
Mint, ha várna, mint, ha hívna
Ő a szívek gyógyítója

Ma vasárnap van, de esik,
vagy cseppre-csepp hullik,
jut eszembe a szomorú dal,
kinek bánat, másiknak diadal.