Ó szép zivatar!
Mosd el könnyeim,
Mosd el bánatom,
Vidd magaddal a kísértéseket,
Mert a jóra éhezek.
Mosd el a fájó sérelmeket,
Mit a múltba temettem el.

Mosd el azt a lányt,
Ki a semmi szélén várt,
A hervadt virágok illatát,
Azt az utolsó táncot,
Arcomról a ráncot,
A hazugságokat,
Mi folyvást fojtogat.

Lassan indulok a világnak végére,
nem tudom, hol van, de megkeresem.
Legyél utolsó éveim egyetlen menedéke,
mondd csak, oda jössz-e énvelem?

Ne hozz semmit, csak szívedben tüzet,
hogy hűvös éjszakákon engem melegíts,
majd nézz rám, simítson lágyan tekinteted,
és a hosszú úton erőt belőlem meríts.

Vetkőznek a fák
hullanak a levelek
sírjuk az avar

2024. szeptember 12.

Beismerem, én már öreg vagyok,
magam után talán valami értéket mégis hagyok.
Bár ez már nem az én világom,
nekem igy is nyílott sok virágom.
Megfestettem,
versbe írtam sok szép virágot,
és nem váltottam meg vele a világot!
Egyszerű ember vagyok,
elvarratlan szálat már nem hagyok.
A fájdalom, mely életem része,

Lehunyta szemét az éj,
Kint az eső még kopog,
Bent oly halvány kis fény
Lelkemben föl-fölragyog.

Lángszikrák pattannak szét,
Szívem az eszemmel dacol,
Miért is hinném, mi szép,
Tőlem az oly távol vagyon.

De lelkemben csak ég a fény,
Egyre és egyre lobog,
Lassan kinyitja szemét az éj,
Kint az eső már nem kopog.

Ez az élet, hol vagyok,
Fájón rágom falatom.
Ez is beszél, az is mond,
Nem igazat, nem valót.

Ember lennék, nem kutya,
Láncra vert az ál ima.
Se hall, se lát fejeken
Keresem a szerepem.

Hol vagyok, már nem tudom,
Fejem fölött haladok.
Lábam alatt száraz fű,
Szívem szúrja százhúsz tű.

Ablakomban kinyílott a hibiszkuszom
csodálatos virága,
szépséges színét, porcelán szirmát
nézem csodálva!
Duplafodros szirmainak pasztell rózsaszín a színe,
gyönyörű szép, elvarázsol szinte.
Van egy piciny finom illata,
mely a kis méheket magához vonzza.
Boldogan látogatják,
dús szirmai őket bátorítják, táplálják.

Szalad a sínpár, fut
A végtelenbe, felé jut
Hegyeken, völgyeken,
Sok-sok alagúton halad,
Száguld rajta a vonat,
Viszi az embermilliókat.

Együtt utazik szegény, gazdag,
Arcokra csal boldog mosolyokat.
S a mozdony vezetője figyel!
Nem téveszthet semmit el!

Az élet nagyon tud fájni.
Néha halálosan.
Máskor az öröm az égig tud szállni,
és a létezés mámora határtalan.

A jó és a rossz folyton váltja egymást,
a kettősség súlya ránk zuhan,
ráncokat rajzol homlokunkra
az idő, miközben elsuhan.

Egy fehér hattyú úszik a vízen.
Fejét lehajtva, lassan, egyedül.
Nem néz semerre, csak siklik szelíden,
járja a felszínt, de lelke mélybe merül.

Odalenn a csendben, a nemlét peremén,
nem változik semmi, az idő sem halad;
oda hullt le lelke, hova nem hatol a fény,
a színek délibábja sötétben ragadt.

Millió darabra tört
patyolat hógömb-lelkem,
az angyalok mind tovaszálltak,
és egyedül a földre estem.
Nem védi sebeim
meghittség-takaró,
összetört arcom csak
kavargó csupahó.

575575

Hát elmúlt pár év és újra úton leszek,
Nyolcvannegyedik évet elhagyom.
Felelős ég hajt, s vajon mit kell még tennem,

hogy a hatalom, amit rám mért, megtudjam.
Mást anélkül is cselekszem, csábít
a hogyan. Meddig élek, s lám itt az Isten.

Lassan elmúlik a nyár,
sárguló falevelek ölelkezve libbennek le 
a fák ágairól,
hisz nagy a szárazság már.
Már hűvösebbek a hajnalok,
éjjel ragyognak felettünk a csillagok,
de még oly finom melegen simogatja
arcunkat a déli napsugár,
és ránk még száz és száz csoda vár!
Még jön az indián nyár,
mely szívünkből oly sok

/Egy elvándorló magyar kívánsága /

Egy marék földet csak
Hozzatok nekem,
Legyen min megpihennem.
Csak egy marék földet
Hazám földjéből, kertemből,
Hadd érezzem illatát kezemből.

Csak egy marék földet
Hazám talajából,
Hol bölcsőm ringott messze távol.
Az a marék föld kedves a lelkemnek,
Ott voltam boldog, igazán gyerek.

Világom,
én féltelek!
Gyöngyderekammal
föléd hajolok,
kristályrácsaidba
óvón plántálok
buzgó terveket.

A haldoklót még utoljára
szépen kisminkelik,
nyugatról támogatott
kenceficékkel kenegetik
ziháló mellkasát –
díszkövezik a főutcát,
sárkoptató térelemek
dörzsölik simára
a segélyért araszolók
rágógumiragacsos,
mocskos cipőtalpát.

Oly csodás a nyári éjjel,
ha átölelsz szenvedéllyel,
szemed tükrében izzik a vágy,
mely megőrjít és magával ránt!
Kezed lágyan simítja testem,
érzékeny pontokon az édes érzésekbe
borzongva belevesztem,
ó, mily édes borzongás,
odaadó, forró simogatás, csókolgatás.
Lüktet a vérünk,
egymástól forró csókot kérünk,

A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte.
Csend honol most a völgyben,
Aludt a lent, köd ült fölötte.

És én álltam a hegyoldalon.
Nekem már ragyogott a napom,
Pintyőke énekelt vidáman.
Hargita, akkor én a nyugalmadat csodáltam.
Mert béke lakott fenn a hegyen,
A fenyvesek közt a gond még pihent.