Ráncos arcán múló idő,
csendesen ül, hallgat,
nem tudni, hogy örül vajon
az újabb, hosszú napnak.

Körme sárga a dohánytól,
oly sok éve szívja,
megnyugtatja, elfoglalja,
míg tüdeje bírja.

Egyedül van, senki nincsen,
aki meghallgassa,
levest főzzön, gondoskodva,
ruháját kimossa.

Mikor lesz vége a háborúnak?
Mikor mondjátok, elég?
Mikor vettek véget a szenvedésnek?
Nem szenvedett eleget még az emberiség?
Ott, a nagy asztaloknál, mondjátok, elég!

Mikor a békekövetei foglalnak már helyet!
Akik megelégelték már az emberi szenvedéseket,
S felragyog általuk a béke napja, s a kikelet!
Vagy a pénz uralmát viszitek diadalra?

Elmúltak szép, ifjonti évek,
az élettől én már nem sokat remélek!
Sok volt a szenvedés, a fájdalom,
testem, lelkem sokszor fájt, megrogyott!
Volt, mikor azt hittem, feladom,
de a hitem mindig velem volt,
így utam tovább folytatom.
Hiába bántottak durva szavakkal,
én itt vagyok, nem kell még a ravatal.

Öreg szarvas sétált az erdőben,
ez az ő hatalmas birodalma,
ismert minden fát, minden bokrot,
itt élt őse, vén öregapja.

Ez az utolsó ősz életében,
itt vannak már a fiatalok,
orra érzi a levegőben,
hogy kezdődnek a viadalok.

Ömlik az eső
áztatja a földeket
áldás vagy átok

Viharos szél fúj
faágakat szakít szét
félelmet keltő

Csendes az eső
vetéseket növelő
Isteni áldás

Hűvös az idő
őszi színekben a táj
fáradt a nap már

2024. október 2.

Elbúcsúztam tőled,
Mint fától a levél.
Halk zizzenéssel földet ér,
Vége lett, ennyit ér.

Nem fáj már az ősz,
Elszunnyadok, lassan jő a tél.
S ha új tavasz jön,
Szívem új reményt ígér.

Ágaimon jön új levél,
Virágillattal simogat a szél.
Húrok dallamával itt a nyár,
Zöld levéllel lombsátor vár,
S nem nézek vissza már.

Haldokló lelkemben haldokló élet,
Kazalt rakott bennem a düh, a méreg.
Penészt szív tüdőm, sanyarog a májam,
Volna valaki, akiért kiáltsak.

Bőröm szaggatja a hideg, a félsz,
Agyamba harap az idő, a pénz.
Savanyú szájízzel kenyerem eszem,
Nézem és látom, ez jutott nekem.

Hullik a falevél már a fákról,
az őszi szél lefújja őket az ágakról.
Egyre több a levél már a fák alatt,
ebből lesz a vastag avar.
A vastag avar már szőnyegként borítja
a fák és a bokrok alját,
itt helyezi el télre a kis sün a családját!
Téli álmot alszik a sün,
késő ősszel az avar alján,
a sün család mély álomba szenderül.

Hallgatom szívem ütemes dobbanását,
míg kint a világ zajong és pusztítani kész.
A király magára öltötte aranyszín palástját,
csak az udvari bolond lett pimasz és merész.

Lennék bolond, remények őrült hordozója,
kit nem tört meg még a megbolydult világ.
Elkorcsosult már itt minden kromoszóma,
jaj, csak ne legyek behódolt álnok és galád!

Lehozni néked a csillagokat?
Mily magasztos, fennkölt gondolat.
Azt nem tenném, hisz mit érnél vele,
legyenek fent, mint angyalok tékozló szeme.
Ragyogjanak s ejtsék szívünk rabul,
mikor az éj jöttével bealkonyul.

Zizzen az avar,
kavarja a hűvös szél,
surran az ősz,
kabátot vesz fel, aki él.
Levetik lassan a fák ruháikat,
pár levélke görcsösen kapaszkodva sóhajt.
Hiába minden, itt az ősz,
mindig a természet győz.
Libben a reszkető falevél,
s avarágyán még a nyárról mesél.
Sün készít családjának téli fészket,

Egy csendes nyári délután
itt ülök gondolataim közt tűnődve,
egy nagy fa törzsének dőlve,
és révedek végtelen messzeségbe,
míg simogatnak lágy, déli szelek.
A selymes, zöld pázsit íriszembe
oltja andalító, mézes mámorát,
de szép és szeretni való is e világ.

Csend honolt az idő lábnyomán,
szürke füst szállt fel az égbe.
Vadhús illatát vitte tovább,
és kódolt mindent emlékeikbe.
Barlangok falán a történelem
rajzokba fojtotta ősbánatát.
Most már itt maradt örökre
e kőbe vésett, rejtélyes világ.

Csodálatos őszi este,
szívem a szívedet kereste,
az éjszakai csend átölelt,
ez a nap is oly hamar eltelt!
Vártam hívó szavad,
nekem a csend marad!
Velem van, átölel,
este álomba ringat el,
csókot ad fáradt homlokomra,
megnyugtat hajnalra!
A csend ma is itt van,
és nem kérdezi, mi, miért van!
Hallgat, megnyugtat!

Elmerengtem szemed kéklő tengerében,
fénnyel simítom kipirult, rózsás arcodat.
Csak egy töredék vagyok a nagy egészben,
és széjjeltépett a büszke, hamis öntudat.

Akartam lenni az egyetlen szőke herceg,
de csak az ősz hajtincsem, mi itt lobog.
Közönybe fúlt szappanbuborék létem,
becsaptak a széttaposott, ócska tegnapok.

A csend vagyok,
szavaid közt a néma pillanat,
imádban fohász, áldás,
megbocsátó vigasz.
Szívedben éledő tűz
lángnyelvek alatt.
Szádon a csók,
mindent perzselő,
hétköznapi csoda.
A beteljesülés,
esti imádban
az Isten válasza.

Törött lábú galamb
leszáll, ételt kér,
közelebb jön, óvatos,
még gondolkodik, fél.

Vicces a járása,
fejének bólogatása,
az utasok többségének
ez a szórakozása.

Nincs nálam semmi,
mit tőlem kaphatna,
tovább megy a peronon,
lassan, totyogva.