Szürke napok
benned vagyok
ünnepvarázs
adod a szád
van még remény
legyél enyém
titkok, szavak
pár pillanat
az éj alatt
két puha kéz
Isten lenéz
mosolya cseng
miénk a csend
arcod nevet
fénylő szemek
siklik a kéj
lelkünk mesél
ringat az est
falon kereszt
mindent adok

Múlnak az évek,
futnak hetek,
lelkembe nézek,
téged kereslek,
észreveszlek,
megölellek,
örvendek,
Neked.

Múlnak az évek,
rohannak a percek,
veled lehetek,
érted élhetek,
neked kellek,
szerethetlek,
reméllek,
Téged.

Nincs már erőm harcolni
a semmiért,
az erőm itt véget ért.
Arcodról rég eltűnt a kedves mosoly,
rajta már csak bántó,
torz barázda látható!
Nincs már erőm,
magamra maradtam,
utamat járhatom már egymagam.
Belefáradtam a közönybe,
mely körülvesz,
megfáradt testem így még betegebb lesz!
Nincs már erőm,

Köszöni, jól van,
felel a kérdésre,
majd panaszkodni kezd,
főleg a térdére.

Néha jön a fájdalom,
de csak menni kell,
sok a lépcső, hiába,
az emeletre fel.

Úgy fájnak a kezei,
nehéz a szatyor,
pedig megpróbálja,
hogy keveset pakol.

Az ördög belesuttogott a fülembe.
Bűzös volt, szeme dülledt és zavart.
"Bele fogsz pusztulni sivár életedbe,
Széltől is félsz, nem bírod a vihart."

Torkon ragadtam, szemébe néztem.
Bambán meredt rám a két agyar.
"Most te pusztulsz, hitvány, idétlen,
Veszted lettem, mert én vagyok a vihar."

Van az úgy, hogy elfárad már a lélek,
és visszatérne az égiek népes seregéhez.
De valami mindig űzi még, és hajtja,
mert a test örökkön csak őt akarja.

Van az úgy, hogy él és virul az elme,
de értelmét már régen elvesztette.
Teszi dolgát, csak mert mindig ezt akarta,
nincs neki jövője, már csak fájó múltja.

Hagyd a világot békében élni,
ne játssz Istent, az nem te vagy.
Sorsod valahol tán meg van írva,
életed egy, és nem kapsz másikat.

Az embernevet egykor örökül
kaptad, hogy mindig megbecsüld.
Mi nem az embernévhez méltó,
azt nagy bölcsen kell, hogy elkerüld.

Az Istenek egy szép napon
Összegyűltek odafent,
Eldönteni, hogy mi legyen
Az emberrel idelent.

Villám szabdalja mindahány
Beképzelt, bűnös hencegőt.
Szólt Zeusz, az Istenkirály,
És szólt Hesztia, "Ne bántsátok őt".

Leteszem verskoszorúm,
Leteszem szomorún
A haza hős fiai hantjára,
Emlékezek versvirággal.

Október hónap, te hősök gyásza,
Emlékeztetsz minket az örök fájdalomra.
Aradi tizenhárom vértanúságára,
A nemzet miért borult gyászba.

Szívembe tőrt döfött az enyészet.
A múlt árnyéka lebeg falakon,
megnyúlva riogat egy fájdalommal teli hajnalon!
Elvetélt vágyak, rohanó évek,
ezek a tények,
még mit remélhetek,
hisz eljárt már fölöttünk az időnk,
több már a múltunk, mint a jövőnk!
Mindig vágyunk a jobbra, a szebbre,
de hogy mit ad a sors,
jutunk-e előbbre?

Nem sokat aludtam az éjjel,
testem a fájdalom darabokra marta széjjel,
fáj minden porcikám,
ez nem az én boldog éjszakám!
Fájdalommal megtört arccal ülök az ágyam szélén,
mi jöhet még életem végén?
Testemen verejtékcseppek futnak le,
lepedőm most mohón issza be,
de közben reszketek,
ó, Égiek,
velem mit tettetek!

Október volt akkor is,
Nem rég emlékeztünk.
Szívünk gyászolta a vértanú halált,
Aradon koszorúztak odaát.

Október volt akkor is,
Sárgán hullottak a falevelek.
Ökörnyálas őszi ködben
Kigyúltak a szívek.

Október volt akkor is,
Huszonharmadikát írták.
Összekaroltak megint,
Lelkesültek az ifjak.

Álmodtam egy szebb világot,
a réteken nyíló sok-sok illatozó mezei virágot.
Sétáltunk az illatozó virágok között,
szívünkbe boldogság költözött,
mosolygó szemed huncutul nézett rám,
kezem a kezeddel összeforrt már.
Istenem, neked szól ma is imám!
A kis patak rohanó habja kacagva tükrözte vissza,
hogy boldogságunk Isten ajándéka!

Tudod, az ember álnok és galád,
Megölte egykor az Istennek fiát.
Templomot épít, hogy bűnét belerakja,
Így lesz a sátánnak együgyű bolondja.

Vizet prédikál és gyöngyöző bort iszik,
Hazug szavaival mérgez és elandalít.
De ha egyszer majd rátalál a végzet,
Kínjai közt párlik, mert a bűnei ölik meg.

Én voltam egyedül, csak én,
Ki láthattam az igaz lelked.
Ott maradni úgy szeretnék,
Mikor enyém kicsit megölelted.

Most csak a messzeséget látom,
Itt minden sivár és oly hideg.
Hívnak, tán Istennek hiányzom,
Odaadnám néki a félelmemet.

Vigyázz, mert egyszer megszeretsz,
Meghalsz értem, s én áldott leszek.
Mellém fekszel a síri nagy gödörbe,
Keresztünkön ott lesz, hogy "örökre".

És én majd teérted szintén meghalok,
Kitárt karjaimmal az Istenig futok.
Arra kérem, lelkünket ragassza egybe,
S tegye mellénk abba a rút gödörbe.