Istennel ölelkeztem,
Az élettel szeretkeztem.
Istenem titkot súgott,
Életem belém rúgott.

Terveim szövögettem,
Az imáim énekeltem.
Terveim szétmállottak,
Imáim cserben hagytak.

De a világ megbocsátott,
Nem kínoz már az átok.
Szeretet minden kincsem,
Az élet lett hű szerelmem.

Időapó már nagyon öreg volt,
Homlokán táncoltak a ráncok.
Leballagott az égből a földre,
Megnézni a rábízott világot.

Látott ifjakat, aztán véneket,
Vállukon ott a cipelt kereszt.
Kortyonként itták a perceket,
Várták, hogy velük majd mi lesz.

Szívem nagyobb szeretetfelét,
mely tele van ezernyi széppel,
adom a világnak ajándékul
sugárzó, bohó, vidám örömmel.

A kisebbik felét, mely bizony
oly sok rosszasággal van tele,
kiteszem szabad prédául,
hogy az ördög hamar elvigye.

Mint megvadult csikó,
Vágtat a Duna, eszét vesztve!
Senkit, semmit nem kímélve
Kísérik sötét esőfellegek az égben.

Most kell összefogni!
Most kell az embereknek megmutatni!
Bajbajutott embereken segíteni!
Vágtató folyókat megzabolázni!

Őszi napsütés
arcunkat simogatja
búcsúzik a nyár

2024. szeptember 18.

Belopódzott közénk halkan a szeptemberi este,
a telihold huncutul kacsintva nézett a szemembe!
Lonc édes illata szállt a légben,
én gyönyörködtem az est szépségében!
Ez legyen ma az én estem, olyan jó,
hogy itt vagy velem!
Jöjj, kedvesem, hajtsd ölembe őszülő fejed,
hogy édes csókjaimmal a szádon gondjaid elfeledd!

Égette már talpam forró homok,
gördültek kavicsok cipőm alatt,
kövek is igazgatták a bokám,
és jártam sárban, mely rám ragadt.

Az őszi avart jobban szeretem,
a zizegő száraz leveleket,
az éjszaka lehullt friss havat,
a reggel roppanó hópelyheket.

Oly boldog vagyok,
ha az arcodat láthatom,
ha a két karod átkarol,
ha két szemed rám ragyog,
ha a szíved dobbanását hallhatom!
Oly boldog vagyok,
ha fogod a két kezem,
ha itt vagy velem,
ha szívedet adod nekem,
ha érzem, győz a szerelmes vágyódás,
ha tudom, ez már nem álmodás!
Olyan jó tudni,
hogy vagy nekem,

Sokszor úgy érzem, meghalt a remény,
aztán újraéled, mint egy csodálatos,
romantikus költemény.
Szívemben újra lángol a vágy,
hogy megéljek még sok csodát,
mit az élet felkínál.
Sokszor álmodom,
egy szebb világba vágyódom,
de itt kell élnem, ez az én életem.
A boldogság itt van
a szívünkbe rejtve,

Drága, meg nem született gyermekem,
én még mindig az édesanyádat keresem,
kivel majd egyszer szerelmi lázból ébredek,
és nászágyunkba rajzoljuk csillagjegyed.

Majd egy csendben ébredő hajnalon,
átölel kettőtöket védelmező karom,
aztán már sohasem nézve többé hátra,
elindulunk együtt e sehol sincs világba.

Nem kell szerelem,
én kedvesem,
csak bújj ölembe
titkon el.
Csak úgy,
nem szerelmesen,
a világ megvetését
majd én elviselem.
Te csak maradj így,
nem szerelmesen.
És hol eltűnnek majd
az erkölcsi határok,
legyél nekem te
a titkos bejárat.
Mert tudod, mily nagyon akarlak.
Megérdemellek már

Valami készül, érzem legbelül,
suttogás és titkok áradata,
ha feléd megyek, hangod csendesül,
és megváltozik színárnyalata.

Félnem kellene, vagy talán mégsem,
mi az, amit oly hevesen titkolsz?
Higgyek-e még a tündérmesékben,
s találgassam-e, vajh' mire gondolsz?

Kint kopog az őszi eső,
áztatja a tájat a viharos, ősi erő!
Ez ad új reményt a természetnek,
az eső az éltető erő!
Szobámban templomi csend honol,
kezemet imára kulcsolom,
s halkan Istenhez fohászkodom!
A templomi csendben hallom
egy orgona szívbe markoló,
mégis oly csodálatos hangját,
ahogy felzengenek egymás után a sípok,

Ragyogott a nap ezer sugárral.
Érett a csipkebogyó piros orcával.
Kertem közepén féltve őriztem.
Minden évben bő termést ígért nekem.

Elszedtem aranyát az ősznek!
Örültem a szép termésnek.
Nagyfiam segített nekem.
Nagyon kedves volt, örült a lelkem!

Lassan indulok a világnak végére,
nem tudom, hol van, de megkeresem.
Legyél utolsó éveim egyetlen menedéke,
mondd csak, oda jössz-e énvelem?

Ne hozz semmit, csak szívedben tüzet,
hogy hűvös éjszakákon engem melegíts,
majd nézz rám, simítson lágyan tekinteted,
és a hosszú úton erőt belőlem meríts.

Ébredj fel, most kell menned,
Valami fáj, de vár az út.
Szétmarcangolt álmok között
Már mindenki hazug.

Tükörben egy kígyó néz,
Szemeiben kihunyt a fény.
Átkozott világ hamva,
Sehol a biztató remény.

Sehol a válasz, csak a kérdés,
Sodor az élet, nincs megállás.
Kapaszkodj bele a reggelbe,
Vihar után jön a megváltás.

Vártuk egész nyáron,
hogy eső áztassa a földet,
de már úgyis mindegy,
nem hoz üdítő zöldet.

Bezörgetett a szél,
kopogott az ablakon,
hozza a hideget,
bejönne, de nem hagyom.

Messze került a hegy,
szürke, unalmas a táj,
lehet, hogy itt a tél,
a sarkon álldogál?

Elment egy jó barát,
kedves arcát soha nem láthatom már!
Oly régi volt e barátság,
és most oly nagy a veszteség,
hogy nehéz a szavakat összeszednem még!
Ő már az égi kávéház teraszáról néz le ránk,
s vidám mosolyával mond egy anekdotát!
Kedves barátom, soha nem feledlek,
míg élek, mindig szeretettel emlegetlek!