Ha megállok Siófok és Tab között félúton,
E vidék nekem a régmúlt képei,
Sok-sok emlék engem idefűz,
Zsenge ifjúságom somi évei.

Gesztenyefa gyertyái égnek
Fehér, lila fénnyel fordulnak az égnek
Tavasz van, csuda szép!
Virágba borul fa, mező, a rét

Megszületni nem nagy érdem,
S meghalni az nem kívánság.
Ámde tenni hosszú élten,
Nem könnyű, de szép kiváltság.

Sors borzolta hajjal, ősz gondborostával,
az értelem alig lát, csak gyanít, megsejt,
beletörődök, amit az élet kínál,
feszül bennem az atom, fellüktet a sejt.

Álmok mezején megáll minden fény
árnyékok semmiről nem vetülnek,
elindulok majd egy ismeretlen világba
ahol a galambok is némán repülnek.

Ha nem káromkodik, költő minden magyar,
prózában beszél, de mégis dalol, szaval,
elméje csillogó, mire is megy vele,
kezéből már régen kiesett az eke,

Aranyvessző hullajtja virágját
a jácint több színe még virul,
nyuszivirág is édesen mosolyog
míg ibolya szirma lassan lehull.

Huszonhét év csupán egy pillanat:
nem régen még hintázni hívtalak,
nyakamba ültél, a lovad voltam -
most ne nézz ide, kicsit meghatódtam…
Emlékszel, mikor szánkózni voltunk?
Azt hitted, a Hold csak a mi holdunk,

Az élet könyve sok- sok lapból áll!
Lapozgatom, lapok száma vége felé jár!
Ó eltűnt , szép gyermek évek!
Felhőtlen napok,csíntevések!

Letűntek rég a forradalmak,
új eszméknek homokszemeit
hordja, kavarja a változó szél,
beteríti vele Európa népeit.

Amerre csobog a kis patak, átugrál
apró köveken, játéktajtékot
fodroz, s mutatja tükrét, milyen nagy lészen.

Hidat verek folyókon át
Összeköti jobb, bal partját
Suhog a víz, rohan az ár
Túl parton valaki vár!

Elmúlt évek súlya alatt
összegyűltek az emlékek,
elfolyt idő árja alatt
megmaradtak a fényképek.

Öleljen magához csendesen,
ringasson el az én Kedvesem.

Szépen süt a napocska
Édesanyám verset tanította
Mit mondjak el majd neki
Nagymamám meg tudom lepni

Annyira jól esnek
azok a szép szavak,
amelyek oly rég várt
ajkaidról hangzanak.

lehet, rossz anya voltam
túlzottan szerettem
minden pillanatban csak
őérte reszkettem.

Hat vagy hét, de lehet, már nyolcmilliárd,
Egymást taposva tör, nyílik életre,
Nyög a Föld, mert kérge vékony, nem szilárd,
Megroppan súlyunktól talán örökre,