Anyám azt mondta: pogány vagy fiam,
s ez fáj nekem, mert hitem gúnyolod.
Anyám, az én szívem is úgy dobog:
egy ütemre élünk mindannyian.

Megjelölöm azt a pincét
ajtajára oly jeleket írok,
tagadjátok meg a fagyot
szerelemről bórról szóljatok.

Ó én szegény hazám!
Már megint nehéz súlyok
Húzzák vállaid !

Emeld fel a fejed!
Szent István népe
Hazámnak,
Kárpát-medencének

Úgy állnak ott árván e megkopott falak,
Mint ki már rég halott, vagy tán halni készül.
Száz esztendő súlyát nyögik az ég alatt,
Nagy mogorván, mélán, minden könnye nélkül.

Az áprilisi földbe mélyre elásom
haragom, bánatom, kicsorbult fegyverem,
letisztítom rút, csatakos csatabárdom,
csak béke jöhet tovább az úton velem.

Ki vagyok? Senki!
Nyalogatom sebem,
elmorzsolok egy könnyet
megfáradt szememen.

Vád és nincs alku. Az Úr szenvedésében 
benne vagy te is. Nem menekülhetsz. 
Könny, kendő, Veronika, s a kereszt. Visszük. 

Egy hóbortos festő
szökken be a kertbe,
mikor a Hold feljő:
mindig éjjelente.

Mikor sorra teltek boldogan
az aranyragyogású nappalok,
ki gondolt akkor rosszra bánatra,
hogy feketék is lesznek napszakok.

Lelkemben szól még a szerenád!
Ifjúságom szép napja
Szív örömét a dal visszacsalogatja

27 éve várlak vissza, de többé nem jöhettél,
Elragadott valami átok, így látom már, hogy az élet valóban véges,
Elengedni Téged mégsem vagyok és sosem leszek képes.

Vándormadárként útra kelek
Felszállok visznek a fellegek
Szét nézek az elterülő tájon
Velem jöhetnél, szíved ne fájjon

Ezt a dalt még neked elénekelem,
adj szívedben pici helyet nekem,
színes szappanbuborék az életem,
ám szétpukkan mint hamis szerelem.

A keserűség
könnyet csal
szemebe...

„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga”,
ha a bús magyar nyelv felelne,
s hangereje nem apadna.

Hogy ki – mit mond
miképp festi le szavad,
csak azt írd le vesd papírra
ami szívedből fakad.

Ó gyönyörű tavasz!
Nyíló vadvirága
Fehér színű margaréta
Mezők, szívek boldogsága