...keresgélem a szót...

Ha a Holdvilág fürdik,
éj tengerében úszik,
fényudvart ragyog, szikráz,
sziporkázza a gyönyört.

Reggelre fagykorona
borítja be a fákat,
S az álmos napkorona
Már nem mesél csodákat.

Ragyogó nap bujkál a ködön át
Fűzi az őszi fa koronát
Rőt,s barna levél hull a fákról
Egy-egy réti sas vijjog oszlopáról

Ó hol a dal mostanában
Hol a szép dal áradása
Mint a tenger suhogása
Közös dal hova szálltál
Otthonra te nem találtál

Lágy szellő suhan át a nyírfasoron,
Gyönyörködöm a szabolcsi tájban.
Megszoktam a szemembe verdeső homokot,
Otthon érzem magam Szabolcsban, Szatmárban

Apró mécsek pislognak, s őrzik álmukat.
Gyászuk néma volt, elrejtve titkukat.
A hallgatás mélyen befedte nevüket.
Hallgat a múlt, s nem őrzi tettüket.

Átdolgozott versem, de sajnos aktuális

/Máté Imre a Rábaközi Sámánok utóda/
Unokabátyámtól,az 56-os Szabadságharcostól.

Ezüstösen fehér az éjszaka holdja
Egy olajfa pihen gyanútlan alatta
A káromlást szép szavakká szelídítem
Ezt diktálja kéri viaskodó hitem
A harag felsebzi az éj puha mellét

Fél évszázados aktahegy őrizte sötét titkok…
Hatalom fékezte, mélyre ásott, eltemetett jogok!
A megtorlás poklának legmélyebb bugyraiban
Rejtőzködő, szunnyadó történelem homályában

Ó szent Forradalom !
Kérész életű virága
Érted sír a lelkem
Érted vagyok gyászba

A falun túl nyugat felé,
Elindulok estefelé.
Utat mutat a lemenő,
Arra a régi temető!

Hát te is elmentél, és itt hagytál
Kétségek között?
Jó anyám már öt éve elment,
S most ismét találkoztok odafönt.

A menekülő harcos
Akit úton talált a szél
Szívében a félelem vert tanyát
Ingoványos ösvényen
Hagyta el a hazát
A honvágy húsába vájt
Örömét nem látta senk

  Üldöző fente rá fogát

Már nem tudom van e hazám

Az égről apró fénynyalábokat gyűjtök
Neked, hogy akkor is lássam arcod
a fájdalom sötétségében, amikor