Az Isten csendjébe mártom a tollam,
minden kis csillag az ölembe pottyan,
szemébe nézek az égi áldásnak,
időről időre szívemhez szállnak
az angyalok.
 
 

Csokorba kötöttem mezei virágot
Margarétát, szarkalábot,pipacsot
Amit a mezőn nyáron találok
Belekötöm gyermeki jóságot

Még nem zúzmara, csak az első, őszi dér,
egy régi szeptemberről édeset mesél,
még messze a készülődő fagy és a tél,
de kályhámhoz telepszik a behorpadt tér,

Elkergette az ősz a nyarat
Futott előtte,csak úgy szaladt
Esőfelhőt küldött utána
Csak emlékezzünk a meleg nyárra

Csak az olvassa el,
aki szereti a csendet,
szivárványba fonja
mint az esőcseppet.

A széles sugárúton fák alatt baktatott,
még a szél dúdolt egy szomorú dallamot.
Vasútállomásra érve jegyet vált most;
- Elmegyek, itt hagyom, e kegyetlen várost!

Emeld fel a fejed !

Néha szeret, máskor kegyetlen énhozzám,
de az övé vagyok, ő örökre enyém,
mára mindketten árván, én és a Hazám,
egy kontinens közepén, világ peremén.
Palotám, ligetem csak egy akácerdő,

Szonett Hozzád

Ne fürkészd, már ne keresd vétkem, hibám,
mert mindent megbocsát az, aki szeret,
hadd nevessek magamon együtt Veled,
oldódjon a szenvedés és a magány.

Ó nézz fel a fellegekbe
Tiszta kék égre
Tiszta kékség semmi más
Csak nap, s ragyogás

Szelídek közt bátor, ultrák között gyáva,
a fényt úgy lopom be szegényes szobámba.
Tanácstalan vagyok, most merre is menjek,
oszlopot emelek felhőkből az égnek
és langy párából, meg alattomos ködből,

Őszi fények cirógatják a fákat,
átöleli a szél a hegyeket,
az ég vigyázza a suttogó tájat,
mint az Isten az avar-csendeket.

Úgy érzem magam
egy órával a vég előtt

Szonett

Úgy érzem magam, mint egy ifjú kamasz,
kiben salaktalan még a szerelem,
magányos sétáid titkát kilesem,
mintha arcul csapna egy elmúlt tavasz.

Ó Attila,Bendegúz vére, hunok nagy királya
Reszketett Európa kardod,ha látta
Félt tőled nap Kelet és nap Nyugat

Melegít, meddig elér a takaró,
az önámításod finom Palástja,
de nyugalmad, akár a tavalyi hó
eltűnt és meginog, remeg a bástya.