szegény ember
szegényként is felnő

Egyszer valamikor, talán, nem is olyan régen.
Nem a földön történt meg ez, hanem fönt az égben.
Valahol a Mennyországban szivárvány színében,
apró angyal gyerek sereg játszott kint a réten.

Kopott élettel kövezett patak vagyok,
hét évtized-szegély szűkíti a medrem,
de hiába ölnek mérgek és szándékok,
a végzetem már előre megszenvedtem.
Kiömlök rétekre, rozsdás telepekre,

magyar szívben
magyar legyél
 

Mikor rám tör az öröm, a nem várt
boldogság és én bátran kimondom,
vagy leírom egy gyűrött papíron,
ahol a sorok kergetik egymást,
feledem bajaim és a gondom.

...két lélek lakik bennem...

A kéz ujjai, lágy mozdulata, szárnyak,
mint  a madárnak, messze repülnek,
S a kar együtt integet új élmény vágyat.

Már csak egy veszély fenyeget, aggaszt,
mi lesz akkor és történik velem,
ha most elmész és egyedül hagysz,
magányom marad és a félelem.

Miért büntet az Isten, engem miért ver,
és adott világomnak tengernyi jót, szépet,
miért kecsegtetett az örök szerelemmel,
majd nyújt helyette magányt és szürke véget.

dalolj- dalolj

Változik most is folyton a szélirány,
forognak a serény bátor kakasok,
ígéretből nem volt mifelénk hiány,
betömnek ők majd minden jaj-hézagot.
Szívesen hódolnak legújabb úrnak,

Mosonba ha visszatérsz
Mosonba ha hazatérsz
Kísér a Duna andalogva
Integet messziről
Templomunk tornya
Vártunk már vártunk
Mikor jössz újra városunkba

Az élet színpadán csendesen hajolj meg,
fejed felemelve, mit még látsz, jól nézd meg.
Nézd, hogy emlékezhess, múltadon merengve,
ki hajdanán voltál, reményekkel telve.

Egy nemzet készül feltámadásra !
/A nagy menetelés !!! 2O13.1O.27.!/
 

két csend között
ragyog a végtelen
 

Szonett

Mit sem gondolva másra, a világra,
szerelmi-csatánk a hajnalokba nyúlt,
éjszakákon át csak nekünk tombolt, dúlt,
gyümölcsbe fordult bimbózó virága.

ha már tavasz