Ódon kút, mit mesélt?
Csodás éveket megélt.
Vízét tiszta forrásból kapta,
Szomjazóknak szívből adta.

Vidám gyerekhad játszott körülötte,
Ha belenéztek, csillogott vissza tükre.
Boldog gyerekarcokat látott,
Vödre lenge széllel parolázott.

Csak úgy, egymagamban,
sokszor gondolkodok,
mi végre az élet,
vajon miért vagyok?

Hol van a kezdet,
vajon van- e vég,
kérem Istenemet,
adja a jelét.

Pislog egy csillag,
a hold rám nevet,
erre vártam talán,
vagy csak képzelet?

Várlak, ha felkel az áldott nap,
s ontja ránk a sugarait
nap mint nap.
Várlak délután tiszta szívvel,
ha kongat kisfalum templomában az öreg harang.
Várok rád, ha leszáll az este,
mikor szívem
a szívedet mohón kereste!
Várlak, ha jő a csillagos éjszaka,
mikor sötét köpenyét az éj ránk borítja!
Várom, hogy újra és újra átölelj,

Hűvösek már az esték
és az éjszakák,
a hajnali fényben a dér csillog
a lehullott színes levelek halmán,
elmúlik lassan a nyár.
Még jólesik arcunknak
a délutáni napfény simogatása,
még sétálhatunk kora este a szigeten,
még ihatunk egy pohár bort a teraszon,
még itt az "indián nyár"
édes fanyar ízével, ezer színével,

Csend van, déli pihenő,
madarakkal beszélgetek,
a víz tiszta tükrében
szitakötő ékszerek.

Szivárvány szárnyaikon
táncol a napsugár,
gyönge szél megpengeti,
halkan így muzsikál.

A folyó felett fecskék
szúnyogra vadásznak,
parti hűvös sárban
békák dagonyáznak.

Szívembe visszatért a nyár,
arcomat simogatja az őszi napsugár.
Kint az ősz festi át a tájat már,
a fák levelei sárgán, barnán,
vörösen nevetnek ránk.
Lehullik majd lassan a sok falevél,
avar lesz belőlük a fák ölén.
Szívemben újra él a nyár,
fülembe súg a szél
egy halk, romantikus melódiát,
forró csókod ízét

Hozzád bújni oly jó énnekem,
nincs is ennél jobb már semmisem.
Két karod, ha féltőn átölel, kedvesem,
mennyországba repülsz te énvelem.
Hozzád bújnék most is, édesem,
esőre áll az idő, úgy nézem,
csókolnám a fáradt két szemed,
simogatnám dolgos két kezed,
jöjj, szeress,
jöjj, ölelj,
ne késlekedj!
Szalad az idő,

Föl a magasba szállnék,
S nem látnám e földgolyót,
Föl a magasba szállnék,
Messze a sirí virágtól.

Mióta nem látlak,
Szürkék a reggelek,
Mióta nem látlak,
Én csak könnyezek.

A kicsi facsemete, hogy világot látott,
gyenge törzsével még ide-oda hajlongott.
Vékony ágacskáit a szél tépázta, verte,
de ő, hogy miért bántja a szél, nem értette.

Látva ezt a kertész, rögvest mellette termett,
a legerősebb tölgyfából karót készített.
A kicsi fa törzsét a bölcs tölgyhöz kötötte,
vad széltől, bősz vihartól így könnyen megvédte.

Féltő kezed hiánya
csüng lelkemen,
ó..., e kéz volt az én mindenem!

De valaki elvette...
elvitte
az ismeretlenbe! 

S most... nincs, ki óvjon,
nincs ki féltsen,
de hiányát mindenhol érzem!

Megszokni nem tudom,
nem is lehet,
ezt az érzést én el nem temetem!

Kongasd meg azt a BÉKE-harangot!
Ma van a BÉKE napja.
Kongasd hangosan!
Hogy minden fül meghallja!

Egyedül maradtál,
Egyedül érzel,
Szemedből hullnak rég
A sajgó, fájó könnyek.

Zokog a lelked is,
Nincs, ki vigasztalja,
Fáradt, álmos tested,
A csillagos ég takarja.

Elhagyott az élet,
Űzött vad lettél,
Szívedet, lelkedet
Mély kútba vetették.

Emlékeim összetörték,
Napjaimat elcserélték,
Hitegettek minden jóval,
Áltattak sok hamis szóval.

Se éjjelem, se nappalom,
Se tegnapom, se holnapom,
Minek lenni, minek élni?
Meg kell egyszer úgyis halni.

Nem halnék én, nem sietnék,
Ráérnék még, itt maradnék,
Itt maradnék boldogságra,
Elmegyek az Úr házába. 

Pajkosan együtt suttogok a cikázó, őszi széllel,
Testvérként ölelkezem az öregedő tölggyel,
Orcámat színesítem a hajnali rózsa fényével,
Talpamat összesimítom az áldott anyafölddel.