Vállamra kaptam hatalmas köveket,
cipelem, hordom, mintha óriás lennék,
vánszorgok tőle görnyedten,
pedig ha letenném, szaladni tudnék.
Egy kettő porba hullik, meg sem érzem,
talán örökké rajtam marad,
talán ezzel kell élnem, mert
olyan már, mint a saját testem.
Ha letehetném, ha végre kiegyenesedhetnék,
ha lerakva halomba, a gondoktól

Szélcsendben, viharban

Ahol szeretet van,
mindig ragyog az ég!
Virágos mező int feléd
Ahol szeretet van,
boldog a család,a gyermek!
Ha gond van is, szebb az élet
Boldog a lélek
Mert a szeretet átkarol téged

Nagy a zsivaj, sürgés-forgás,
Betűország könyvlázban ég.
Minden utcán zsongás-bongás,
még a mennybolt is csudakék.

Jönnek költők, írók sorban,
papírhegyek tornyosulnak,
egy kis nyomda szűk zugában
álmaik megvalósulnak.

Hol betűk szavakká érnek
s mondatok gondolatokká,
papírra vetett érzések
elsuttogott sóhajokká.

Amit néha fájón takargat az ember,
az a múlt csonkja mint szúrófegyver,
emlékek tárházából ha kiszabadul,
szívet facsarva keserűségbe vadul.

Fiatalság lokalizálta a bántást,
esti mulatságban már jártam a csárdást,
így teltek az évek, sokasodó élmények,
felejthetetlen íze volt akkori kenyérnek.

Vén idő kereke kíméletlen halad,
rögös útján vele történelem szalad.
Embermillióknak szolgaság a sorsa,
reményük sem lehet a szebbre meg jobbra.

Kényszerített eszmék szorítják béklyóba,
ennek megfelelni, ez csupán a dolga.
Bólogatni bőszen, tisztán látni tilos,
propaganda, reklám sok-sok agyat kimos.

Egészen más most kékje az égnek, 
egészen más most zöldje a tájnak, 
minden más 
de mégis ugyanaz, elrejtett
vízesések csobbanásában
elhagyja felhőit a Nap.

Ők évente egyszer benéznek hozzám
felforgatják szerény otthonom portám
hűséggel periodikus szeszéllyel
napom káoszát összerakom éjjel
a Telem makacs olykor már kőkemény
végül megenyhül pipám fanyar füstjén
enged a fagyokból aztán felolvad
több fényt enged át kúszó napjaimnak
aztán mint egy  garabonciás kamasz

Ott messze távol labancföldön,
rét az zöldebb, de pénz a börtön,
ó szabad Hazám, szabad fiad,
hát osztrákoknál leled álmaidat.

Nem baj, csak legyél nagyon boldog,
még ha vannak is benzinfoltok,
két mesterlevéllel büszkélkedhetsz,
a nagyvilágban járhatsz-kelhetsz.

Magocska kiszökik
tobozok réséből,
pilleként földre száll,
nem riad a téltől.

Rögök közt megbújva
békésen szundikál,
jeges szél fülébe
altatót muzsikál.

Hópihetakaró
a fagytól megóvja,
madárfütty ébreszti
az édes valóra.

Kikelet csodája
erőt ad, növeszti,
fejét a rögökből
peckesen fölszegi.

A hokedlitől a trónig és vissza
Avagy a vécés néni hatalma

Mintha 
két Nap lenne az égen,
türkiz színét bontja a táj, 
lila madarak szállnak,

Falaim áttetsző téglából rakom
a végtelenre néz kitárt ablakom
szelek sepregetik a bejáratot
szabadon zúdulnak rám az évszakok
mint az idegenből verbuvált hadak
vásznukra feszítik sorsvonalamat
énemből származtatom az énemet
mégsem kísértek a  győzelmi énekek
egykori önmagamat folytatom csak
ha ferde szemmel néz rám is a holnap

Nagy erővel száguld Illés szekere.
Hatalmas dörrenéssel szakad kereke.
Kegyetlen villámokat szór le a földre.
Mint, ha eljött volna a világ vége.

Lábam alatt avar ropog,
ág törik derékba,
bár próbálok csendben lépni,
nem jöhetek titokba.

Kicsi tisztás a fák között,
pihenésre csábít,
háborgott is egy tücsök,
de ez mit sem számít.

Hallgatom az erdő zaját,
harkály vígan kopácsol,
mókus szalad fáról fára,
nagy boldogan ficánkol.

Ígérted jössz, s itt vagy végre
mindannyiunk örömére.
Oly sok széppel szolgálsz nekünk,
méltán vagy te a kedvencünk.

A természet veled lüktet,
fennköltté lesz minden ünnep.
Lelkem húrján Vivaldi cseng,
faágakon madárdal zeng.

Sír, zokog a lelkem, mert meghalt imádott egyik kutyusom, Glória.
Másfél évvel ezelőtt hoztam Őt ki az Állatmenhelyről. Azt mondták, összeverve találták egy erdőben, egy fához kötözve. Csupa csont és bőr volt, pedig látszott rajta, hogy csodaszép kutyus.

   Este van. A hold kacéran tekint le a fák lombjára. Csend van.  Csak a vén tölgy nyikorgó ágai verik fel a csendet.