Vándor évek keresztútjait jártam,
napsütésben, esőben és sárban,
szekérponyva takarta a hátam,
míg igáslovam volt egyetlen társam.

Kis családom, poronty és az asszony,
szolid pereputty, tetszik ez a garzon,
esténként kuporodva, de ébren alszom,
reggelente patakban mosakszom.

Olyan a szemem, mint vak sasé –
vénülő, kopott pasasé…

Olyan a szívem, mint a pumpa –
még szív, s lök, de semmi pompa…

Mikor először megfogtad a kezem,
és meleg szemedben úgy elvesztem,
mikor először simítottad hajam,
már tudtam, meg van az én utam.

Melletted lehettem szerető nő,
kit boldoggá tett, hogy szereti Ő.
Ölelésed feltölti lelkemet,
erősíti fáradt napokon testemet.

Főnökünk egyik Pedagógusnapra,
Jutalmul  öt napos üdülést adta.
Nagy szó volt ez akkor, de a gárdája,
Eljutott Porecre az Adriára.

Halász hajnalban kelt, partra érkezett,
Hegyek fölött a nap ekkor megjelent.
Színezi az eget ontja sugarát,
Víztükrében van aranyló színhatás.
 
Csendes a reggel, öbölből a halak,
Végtelen vízfolyam felé haladnak.
Tudja ezt az idős tapasztalt halász.

lassított felvétel minden mozdulatom
ha egyet csusszanok, bizony megfontolom
s amíg a percek oly sebesen peregnek 
én csak lógok a fán... könnyen megismernek
fejjel lefele haladok az ágakon
levelet rágcsálok, így, alapjáraton
lusta vagyok, mondják, nem gyorsít fel hajcsár

Nagy horgász halastó, meredek a partja,
De sok horgász horgászott, pihenéskép arra.
Volt itt ponty, kecsege, harcsa, minden féle fajta,
Jutott bőven hal, aki csak kifogta.

Délután a tó vizében,
tündérrózsa ringatózik,
köd lepte be a vidéket,
és már az ősz előbújik.

Kopasz fa a víztükörben,
elmúlását látja folyton,
hol a zöld ág? Hol a levél?
Hol a nyári dús, szép lombom?

Majd jön a tél, hótakaró,
finom párna, pihe-puha,
minden ágat úgy betakar,
mint egy meleg fehér ruha.

Gondolj rám, mikor legjobban szeretkeznél.
Mikor zongorán játszana kezed.
Mikor a kívánalom beteljesedne,

akkor kiáltsál nagyot utánam. Talán
föld alatt s felett zúgna a hangod,
ott is meghallom s jövök, hogy megáldjalak

Nézem őket;
szépek...

ahogy egymás mellett,
kéz a kézben üldögélnek,
a rozoga fapadon.

szemük a múltba réved,
nem szólnak, nem beszélnek,
ülnek csendesen.

Vidámságról kéne írni,
nemcsak mindig sírni-sírni,
de szegény cica is miákol,
halat evett, hát szipákol,
a torkán akadt szálkától.

Sötét felhők tornyosulnak,
Vihar előtti csend támad,
Az ég leszakadni készül,
Nem ad semmi menedékül.

Vad forgó szél töri a fákat,
Nincs kegyelem, riad az állat,
A természet lesújt a tájra,
Várhatunk nagy bosszújára.

Kérdezem a Napot a fogyó Holdat,
mondjatok híreket, milyen lesz a holnap?
Erdőben járva kérdezem a Teremtőt,
mondjál nekem valamit, mondjál jövendőt!

Szonett: 132.

Bátor nem vagyok, haláltól nem félek,
de nem mindegy, mily rögös hozzá az út,
kiknek nagy kegy, másoknak szenvedés jut,
mielőtt elmegy, ráköszönt a végzet.

Ablaküveg táblán eső pereg,
hát Európa most végigremeg,
aláírtuk millión az íveket,
így ébreszthetünk szép reményeket.
kik alszanak még, ébredjetek,
repednek százéves díszletek,
egyesülhet most ősi földünk,
székely kiálltja, hazajöttünk,

Évek óta őrzi a bús magányt,
a lakat és a lógó lánc,
a régi ház rozsdás kapuját,
omladozó vályogfalát,
a múlt emlékeit, ősök lépteit,
az itt éltek utolsó sóhajait.
Törött ablakok, pókhálós falak,
beszakadt tető, ez mi megmaradt.
Ki itt lakott, boldog volt elégedett?