Kicsi lak áll lombok ölén,
Odacsal egy füves ösvény.
Ózondús a levegője,
Vadrózsával körülnőve.
 
Cső vezet a forrásvízhez.
Végén a csap, csak nyitni kell.
Az udvarán kő az alap,
A tetőn szürke a pala.
 
Csobogó patak közelben,
Hal van benne bőségesen.
Ki is tettem a hirdetést,
Máris nyárra bérbe vették.
 

Vasárnap templomba menet
Hótakaró mindent fedett.
A sok fán, füvön, bokorban
Hópelyhek ültek csillogva.
 
Napsugár fényes és langyos,
Amíg a szertartás tartott.
Az ég oly enyheséget ont,
A templomban hűvösebb volt.
 
Napsugár ragyog misénkre,
De a templomból kilépve
Hópelyheknek semmi nyoma,

Esti csendben csillog a fény,
Kertemre érve tünemény.
Minden fűszál csillog benne,
Közé ülök, hogy pihenjek.
 
Elvarázsol a fény, érint,
Táncol velem fel az égig.
Lelkem, szívem boldog nagyon,
Rám ragyognak a csillagok.
 
Közöttük van édesanyám,
Melyik ő, megtudom talán.
Apukám, szerető férjem,

Hogy hol kezdődik a zene,
telve van az élet vele.
Mosolyog a kicsi baba,
dúdol neki édesanyja.
 
Máris mosolygós a képe,
lelkének ez a zenéje.
Kimegyek a kiskertembe,
felfigyelek minden neszre.
 
Halkan dúdol langyos szellő,
falevél bájos, zizegő.
Virágszirmoknak közepén
Millió méhecske zenél.
 

Nap éltető erejére,
Gomolyfelhők vízcseppjére
Természet frissen kivirul,
Tavaszi zsongás elindul.
 
Fák rügyei kipattannak,
Levelet csak később hoznak.
Kiskertemnek barackfája,
Rózsaszín minden virága.
 
Mintha koszorúslány lenne,
A festőt is megihlette.
Az ezernyi virág közül
Egy pár ecsetének örül.
 

Kislányként még tervezgettem,
anyaságra készülődtem.
Szeretgettem játékbabát,
adtam reá csinos ruhát.
 
Megvalósult leányálmom,
boldog vagyok, van két lányom.
Sógornőmnek nem sikerült,
nem szülhet, ez már kiderült.
 
Orvos kezelte kórházban,
Inkubátorban találtak
egy kislányt, elkérte máris,

Ködfátyol libben a szélben,
Ébredő nap hívja fénnyel.
Kedvet kap, megadja magát,
A napsugárral tovaszáll.

Az erdő még sötét, nedves,
Titkokat rejt és sejtelmes.
Hűvös van a lombok alatt,
Oda egy-egy fénysáv halad.

Jött a leány gombaszedő,
Van itt bőven elegendő.
Moha puha talpa alatt
Kék ibolyák virítanak.

Gondolataim felfelé repkednek,
Mint pacsirta, mikor énekelget.
A magasban már egy helyben trillázik,
Szárnyain a napsugár szikrázik.

Kis pacsirta, jaj de fürge, oly lelkes,
Itt leltem egy kislányra, ki kedves.
Csillagkék szemei úgy ragyogtak rám,
Dalolt nekem szép pacsirta hangján.

Farsang ünnepe, lányok viadala,
Aki ekkor talál a párjára,
Ha ajándékba gyűrűt kap, megérzi,
Párja nyárra oltár elé viszi.
Tudja ezt Juliska, a szomszéd lánya,
Tündér ő, kezében varázspálca.
Ezzel a fiúkat megbabonázza,
Köztük Pisti szereti titokban.
Álarcos fiúk táncközben azt súgják,
Tetszel nekem, engem válasszál.

Emlékszem rájuk, olyan kedves a pár,
Regőczy Krisztina és Sallay András.
Kaptak Istentől erőt, egészséget,
A jégtánchoz kedvet, tehetséget.
 
Lenyűgöző a mozgáskultúrájuk,
Kecsesen könnyed, finom a táncuk.
Férjemmel néztük tévében a sportot,
Európa-, világbajnokságot.
 
Amikor kijutottak idegenbe,

Figyeljetek csak gyerekek,
Ugráljunk, mint a verebek.
Kézzel-lábbal, mint a békák,
Brekegjetek, ne csak némán.
 
Most az ugróiskolában,
mint a gólya, csak egy lábbal.
Majd két lábunk összetesszük,
és nagy terpeszben érkezzünk.
 
Ütem ad jó lendületet,
Fogjunk ugrálókötelet.
Trambulinon szárnyalhatunk,

Gondolatsoromat a Múzeumnál
A helynek szelleme ébresztette fel.
Közte magyar nép forradalmi útján,
Petőfi, ki kétszáz éve született.
Méltón szavalta el a Nemzeti dalt,
Ezernyolcszáz negyvennyolc március 15-én.
És ekkor kezdődött a szabadságharc,
Mely végül elvérzett harcok mezején.
Legnagyobb költője lett a hazának,

Két kis barát egymás gondját
Úton, útfélen megoldják.
Sülve-főve együtt vannak,
Szívbe ültetnek bizalmat.
 
Lelkükre ez oly jól hathat,
Szeretettől ki is hajthat.
Hogy az időt jól elüssék,
Készítenek egy kis fülkét.
 
Bizalom virága nyílhat,
Az ablakában viríthat.
Ki innen lélegzetet vesz,

Öreg erdő fáit nézem,
Szép példány áll itt előttem.
Alacsony törzs, törött az ág,
De mégis van szép új hajtás.

Ettől lett nagy koronája,
Mint embernek családfája.
Nem élnek már az őseink,
De lombot adnak fiaink.

Csodásak az őszi színek,
A sárga, vörös levelek.
Ez a fának új ruhája,
Tündököl a kies tájban.