Mátrában jár a decemberi mese,
Fenyőfák csúcsai néznek az égre.
"Az élet egyre mélyebb erdejében
Turistapár kulcsosházat keresett.

Tiszta égnek telihold a lakója,
Jéghideg fényével csak fagyot adott.
Hószikrás fenyőkbe beleharapott.
Göncölszekér csillagkép varázslója.

Jönnek a sorsvonatok,
"tudom, hogy merre mennek" 
itt dolgozom, itt lakom,
túl a zajt fogó falon.

Város végén állomás,
betonsziget középen,
itt van a várakozás
a nyári napsütésben.

Bárhová is utazok,
lehet, jobban is élek,
de bármerre is vagyok,
csak egyszer hazatérjek.

A tó felett fekete felhők állnak,
"A mélyben néma hallgató világok"
Felhők közül a hold csak kukucskálhat,
Horizont az alkonyban még világos.

Fényének csodálatos színhatása,
Tó tükrében csillog csendben,  mesésen.
Bíbor színe most fordul át lilába,
Hogy az estnek hajlékába beérjen.

A nyár éget, perzseli a földet,
A napsugár átfesti a zöldet.
A varázs-tó gyöngyöző tükrében
Rőt színek táncolnak esti fényben.

Megjelennek az éj vándorai,
Telihold, rajta felhők árnyai.
 A madarak fekete köntösben,
A Holdfényben vonulnak köröznek.

Mosolygott a földünk, 
takarója virág,
minden ember örült,
illatban a világ.
.
Véres lett a földünk,
ahol bomba robban,
ott most ember körül 
füstfelhő gomoly van.

Ott nincs virágözön
szeretet helyében,
energiák fölött,
hatalom van fényben.

Aludni készül a nap a tó felett,
Megállítja a fekete felhőket.
Mindent sárga aranyszínbe öltöztet,
De ő már fehér aranyban díszeleg.

Hídja is fehér, átszeli a tavat,
Azon átsuhanva egy szellőgyerek,
Elé áll, fest belőle gyermekfejet,
Két szeme barna, mosolyog az arca.

Sűrű erdőben nagyrészt vadak járnak,
Nem éget a napfény, vége a nyárnak.
Tarka a lombozat, nyúlik magasra,
Elszáradt gallyak meg hullnak alantra.

Csodás fényzuhatag árad a földre,
És párát szippantva vegyül a köddel.
Az avarral telt földben így éltetik
Aljnövényzet magvait, gyökereit.

" Az ébrenlét s álom között"
Mond az eszünk csütörtököt.
Hölgy az ágyán csak ücsörög,
Bambul, míg az óra csörög.

Odakinn már hajnal hasad,
Bíborszínű a pirkadat.
Fényében ragyog az ablak,
És a csodás női alak.

Fényben ülni üde érzés,
Kürtszó hozna megbékélést.
Azért bánatos e szépség,
Várja a jel érkezését.

"Ott jár a jó kedv mókusa,"
ahol ehet ropogtatva,
hogy megteljen a pocakja,
többit gyűjti  az odúba.

Bebújt már a rőt színekbe,
testén, fülén és a farkán,
selymes szőre rozsdabarnás,
hófehér az izmos melle.

Olyan gyorsan, mint a villám,
csapong, ugrál fáról-fára,
hol jár, szemünk nem is látja,
lomb mozgása mutat irányt.

"És jó volt élni, mint ahogy soha, " 
Tündér szállt erdei otthonunkba.
Szerelmet varázsolt  számunkra,
Mely lángolva lett életünk sorsa.

Esti fényben sokszor sétát tettünk,
Őszi falevelek talpunk alatt.
Múló sorsukkal vívtak viadalt,
Kéz a kézben mentünk el felettük.

"Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak,"
Melegebb vidékre repült fecske, gólya,
Itt hagyott fészkeik a tavaszra várnak.
Mikorra visszatér hűséges lakója.

Itt maradt kertünkben több piciny madárka,
Rigó, cinke, veréb, kik az egész nyáron
Ágról ágra szálltak, repültek trillázva,
Hallgatnak hidegben, torkuk meg ne fázzon.