Oly csodás volt gyerekkorom,
Szeretet szállt az otthonon.
Vidám gyermekkacaj zengett,
Nagyik fogták a kezemet.

Papi ült a karosszéken.
Petróleum lámpa égett,
A feje fölött a falon,
S kukoricát morzsolgatott.

Egy kék tányér is díszelgett,
Palacsinta sütő mellett,
Zománcozott sparhelt fölött,
Melyen drága mamám főzött.

Az ember oly érzéki lény,
halad életútján,
sodorja az életörvény,
mint szél gazt az utcán.

Ha bánatot hordoz szíve,
mint a kaméleon,
megváltozik az arc színe,
fehérlik mint neon.

Amikor a szív megpihen,
reményt egy fény éltet,
visszaváltozik a színe,
és vihar sem kerget.

A természet látványa csodálatos,
Színpompája nyugtató, varázslatos.
Ahogy a kéksége omlik a vízre,
Öleli a partnak selymes zöld színe.

A parti fűzfa vízbe hajló lombja,
Tűző napfényben partot árnyékolja.
A sok kis levél sötétlő árnyéka,
Levélfüzérek röntgenkép játéka.

Édes mostohám kedvelte a táncot,
Megmaradt mosolya mosta a ráncot.
A formás bajuszát jól meg pergette,
A citeráját lúdtollal pengette.
 
Dallama vitte a lábakat táncba,
Perdült a szoknya, ritmus a csizmában.
Anyunak volt a legszebb énekhangja,
Mulatott a család apraja, nagyja.
 
Lehúzta a csillárt az asztal fölött,

Felhők felett a hold kerek,
Áldott fénnyel néz rám,
Érzem benne a lelkedet,
Beszélsz hozzám némán.

-Testem elvitte a sorsom,
Csak a lelkem szabad,
Lelkedet ölelve mondom,
Most megvigasztallak.

Sírig kisért a szerelmed,
De ennek már vége,
Ha majd felszabadul lelked,
Találkozunk végre.

Mindig vágytam egy magas hegyoromra,
Hogy lássam milyen a világ teteje,

A forró nyár monszun szele,
hullámlovas hévvel,
uralja most a sós tengert
őrült szenvedéllyel.

A telihold leszáll hozzá,
sugarait osztva,
így vállnak fehér habokká,
egymásba olvadva.

Elvarázsolt hangulatban,
morajlása zene.
Tündértáncok mozdulata,
rejtőzik el benne.