Öreg fa egy élet regény,
Ráfigyelek nekem mesél.
Száz éve tata ültette,
Hogy ne legyen elfeledve.

Átölelem és megérzem,
Erőt ad és melegséget.
Jöhet ide őz eb vagy nyúl,
Megnyugszik itt, fülel,lapul.

Kezemben papír és a toll,
És most róla írogatok.
Sokszor letörölte könnyem,
Mikor az úton elestem.

Téli lehelet fonalak,
Hallhatatlanul rezegnek.
Álca mezején elhalnak,
Hajnali fagy már nem lelte.
 
Mikor telel a természet,
Jégcsap álom otthonra lel, 
Orgonasíp sorban ébred,
Végig az ereszalja telt.
 
Ha csikorog a hideg tél,
Család este a szobában.
Rájuk fér már a pihenés,
Ki-ki meleg kuckójában.
 

A mesés hófedte hegyormok alján.
Hol gyopár nyílik a sziklakő sarkán.
Gomolyfelhők övezik a csúcsokat
Alant a mélyben napfénye simogat.

Nagy nyugalomban egy furcsa madár pár.
Mélykék tengerszem kavicsos partján áll.
Sas az egyik a madarak királya.
Róla szól történelem legendája.

Az ébredő meleg napfény,
színes sávot sző a tóban,
derűsen kéklő fenn az ég,
szikráival varázsolja.
 
Párát szippant olyan könnyen
hogy a fák meg sem rezzennek,
egy fehér nyír törzse könnyez,
gyógyír kell az égő sebnek.
 
Csak egy vékony heg takarja,
már gyógyítgatja fényözön.
meleg átölelő karja,

Ropog a hó erdő hideg,
Mókus a fán nem didereg.
Van rajta jó meleg bunda,
Szőre megnőtt az odúban.

Vörössége fehéredett,
És dundivá kerekedett.
Jó időben légtornázik,
Ágról-ágra gyorsan ugrik.

Ősszel gyűjtött télre termést,
Makkot, bogyókat, gesztenyét.
Édes kedves a mosolya,
Élelemre nincsen gondja.