Azt mondja a néphagyomány,
Kútról való locsolkodás,
Régi magyar népi szokás,
Lányt védi, ne érje rontás.

Varázsol termékenységet.
Ha feltűnnek a legények,
Lány a házukból kiléphet,
Vödörrel öntik keblére.

Egyik-másik makacskodik,
Kettőnek kell odahozni.
Nem ússza meg, sikoltozik,
Mikor vízzel nyakon öntik.

Itt a tavasz pillanata.
Melegít a napsugara,
Elolvadt már a hóbucka,
Árnyékot vet a kopasz fa.

Rajta még itt ott falevél,
Talán még zöld ruhát remél.
Parti sétány kemény földje.
Frissen festve kissé zöldell.

Itt-ott még avar takarja,
Félálomban még szunnyadva.
Rajta egy őz sétál, megáll,
Figyel, valaki erre jár.

Méreg rág, rég emészt,
gyógyítás el sem ér.
A tenger bús, fázik,
tükörré nem válik.
A felhők feketék,
tág térben szürkeség.
Vészjósló madarak,
szabadon szárnyalnak.
Hangjuk csak vijjogás,
nem jön már vitorlás.
ne siess haza még,
óriás a veszély.
Ha majd tisztul a lég,
kékké válik az ég.

Hegyvonulat tág nagy tere,
Határol nagy területet.
Völgyében él az anyukám,
Ha jövök mindig kaput tár.
 
Ölelgettem meg sosem ró
Itt vagyok veled úgy-e jó?
Gyógyulás számomra fiam,
Örülök hogy újra itt vagy.
 
Amit szeret mindent hoztam,
Hűtőszekrényt megrakodtam.
Addig sütött hurkát kolbászt,

Figyeljetek csak gyerekek,
Ugráljunk mint a verebek.
Kézzel lábbal mint a békák,
Brekegjetek nem kell némán.

Most az ugróiskolában,
mint a gólya csak egy lábbal.
majd két lábunk összetesszük,
és nagy terpeszben érkezzünk.

Ütem ad jó lendületet,
Fogjunk ugrálókötelet.
Trambulinon szárnyalhatunk,
Le-fel nagyot ugorhatunk.

Csodás kék a földnek ege,
Békét ural minden perce.
Árpa érik zöld határban,
Muskátli ház ablakában.
 
Benn a házban képre nézek,
Dani bácsi, Ani néne.
Középen a nagy asztalnál,
Pucol krumplit, vöröshagymát.
 
Kemény a kezének ökle,
Bicska forog kőrbe-kőrbe.
Oldani nem kell a napot,
Rádióból szólnak dalok.

Ahogyan lelkemben mámor,
Apai hegedű rezgés,
Ugyanaz a mostohámtól,
A szép citera hang pengés.
 
Téli estéken vigadtunk,
Bátran egymással táncoltunk.
Felolvasását hallgattuk,
Ilyenkor oldottak voltunk.
 
Bezzeg mikor jött a tavasz,
Kezdődött a kinti munka.
Szigorú lett apánk hangja.
Nem lehetett senki lusta.

Édesanyám áldott lelke,
Apát is pótló munkával.
A sorsunkat egyengette,
Vágyott teljes boldogságra.
 
Özvegy férfi hat gyermekkel,
Kereste a biztonságot.
Anyukámmal emelt fejjel,
Kötöttek új házasságot.
 
Ott hagytuk a bús kesernyés,
Rezgő nyárfás otthonunkat.
Öleltük a sok testvérkés,
zengő-bongó jó sorsunkat.

Simulnak a kies tájba,
Piros tetők fehér falak.
Erdőn susog rezgő nyárfa.
Suttogó szél szárnya alatt.
 
Boldog évek élénk házban,
Két kis lármás lány gyerekkel.
Szőlőtőkék gyümölcsfákkal,
Ágat húzó bő terméssel.
 
Édesapám díszt faragott,
Kiskapura kerítésre.
Akkor újként fülhallgatós,
Rádiót alkotott szépet.

Fehér szárnyú békegalamb,
Milyen jó, hogy agyamban vagy,
Te adsz nekem nagy nyugalmat,
Neked adom bizalmamat.
Gondolatom veled szárnyal,
Oda, hol a fény nem árnyal.
Tisztán érintő sugárral,
Isten küldte igazsággal.
Gondolatom repül feljebb,
Fejet hajt az égi jelnek.
Ember légy te csak türelmes,
Akkor is, ha gonosz kerget.

Nő vagy és a legszebb virág,
Nélküled nincs földi világ.
Te töltöd be azt élettel,
És örök női szerelemmel.

Amikor ő rajong érted,
Ülteted párod szívébe.
Nyílik szerelem virágod,
Átéled az anyaságot.

Kisgyereked azt szereti,
Ha anya apa öleli.
Meséltek, játszotok vele,
Akkor boldog szíve, lelke.

A sziklás hegysor csodás látvány,
Mintha mesék országát látnám.
Csúcsokról leszáll a sok felhő,
Völgyben fátylat sző erdőn, mezőn.
 
Napfénye csillog a hegytetőn,
Magányos fa áll ott merengőn.
Magasban nincs aki megvédje,
Hiányzik több ág vihar tépte.
 
Tovább már nem nőttek felfelé,
Sűrű lombkorona ölelé.

Réten a sok virág,
bűvös napsugárban,
nyitotta a szirmát,
csábos illatárban.
 
Jönnek a bogarak,
futnak fel a száron,
méhek is itt vannak,
zümmögésük álom.
 
A lepkék táncához,
bódító muzsika,
lepkecsapat szálldos,
érkezik Zsuzsika.
 
Örömmel sikongva,
kezeit kitárva,
lábait kapkodva,