Aranyló szőlőszemek
napsugárban fürdenek,
döngicsélő méhek között
gyűjtik édességüket.

Szüretre készül a gazda,
szőlőjét kóstolgatja,
jó termés érzésével
pincéjét takarítja.

Lefesti a hordókat,
élezi az ollókat,
olajozza a nyikorgót,
prést és a bogyózót.

Tartom sorsom súlyát,
megakadt, nem mozdul,
görgetném már tovább,
mint a sziklát, Sziszüphosz.

Folyton elgurul,
ha megállítanám,
de meg-megakad,
ha gyorsan gurítanám.

Hegy állja utamat,
vagy lejtő gyorsítja,
görbíti hátamat,
majd lábam futtatja.

Nem rezdül a levél,
álmosító a csend,
kis faluban harangszó,
hangja messze cseng.

Déli pihenőn van
az elfáradt birkanyáj,
csak a puli figyeli,
mozdul-e végre már.

Falatozik a juhász,
fa alatt tarisznyából,
megtörli bicskáját,
jót húz kulacsából.

Talpam alatt száraz homok,
nem terem meg semmi,
lehullnak a virágszirmok,
fa is lombját veszti.

Rég volt eső, minden porzik,
apadnak a tavak,
vészjóslóan szárnyuk tárják
háztetőn a varjak.

Tüzek gyúlnak, égő pokol,
erdők, rétek, nádas,
kerülgeti, nyaldossa már
háztetőt, ha száraz.

A tetőn hangos kopogás,
fekete varjú dolgozik,
csőrével diót töröget,
lábával abba kapaszkodik.

Folyton hangzik károgása,
hírül adja szerencséjét,
dicsőíti önmagának
zsákmányszerző tehetségét.

Kár volt oly nagy hanggal lenni,
jöttek mások, megzavarták,
mellette a ház tetejét
egyre többen elfoglalták.

Mindenki tart valahova,
még ha nem is tudja hova,
lehet nem is ér majd oda,
összerogyik öreg lova.

Mindenki valahova tart,
bár néha magas az a part,
sokkal tovább tart a harc,
a cél messze, mint a Mars.

Valahova tart mindenki,
bár terhét is kell cipelni,
soha nem ér rá pihenni,
mert nem tudja letenni.

Körülöttünk a világ
vajon mennyire valós?
Az ember szeme mit lát,
igaz, vagy netán csalós?

Függöny lóg-e előttünk,
mely takarja az igazt,
hogy ne pillanthass mögé,
rút káprázattal riaszt.

Sejtetni engedi néha,
véletlen beragyog a nap,
mintha eltűnnének
a magas kőfalak.

Hajnali fényben ragyog a nap,
szétszórva tüzes sugarakat,
gyémántként csillogó fényeit,
csodaszép aranyló színeit.

Víz, mi kiolthatná erejét,
tartja neki híven tenyerét,
mert vele együtt lesz oly csodás
a szikrázó, bűvös csacsogás.

Vándorlunk a sorsunk elől,
csak kergetjük önmagunkat,
vajon hol találhatjuk meg
az igazi otthonunkat?

A ház, amiben most élünk,
a táj, ahol megszülettünk,
talán az lesz a legjobb hely,
hol ősöket eltemettünk?

Tanuljunk meg teremteni
álmainkban csillagokat,
ha felragyog csodás fényük,
megkapjuk a válaszokat.

Porfelhő és zakatolás jelzi merre jár,
kombájn kaszálja a beérett termést,
megtelik az üressé fogyott magtár,
folyik az aratás az utak mentén.

A levágott búzamezőt szalmagurigák őrzik,
vidám szöcskék járják pattogva táncukat,
egy vércse felettük keringőzik,
egerek bújnak, látván végzetük, s a sorsukat.

Kövek közt csordogáló kis patak,
arra elég, hogy őzek igyanak,
enyhet ad nékik a forró nyárban,
lágyan csobog az erdei tájban.

Amikor összeér két kis víz,
csobogása frissül rázendít,
már görget köveket, faágakat,
és bodorít nagyobb hullámokat.

Mami nagyon szeret téged,
hozza a holdat, ha kéred,
vagy neked a csillagokat,
amelyre az ujjad mutat.

Válassz egyet, melyik tetszik?
Az, mi olyan szépen fénylik?
Az se baj, hogy nagyon messze,
felmászok fa tetejére.

Ha még így is kicsi leszek,
legmagasabb hegyre megyek,
ha alacsony, így sem érem,
akkor már az eget nézem.

Énekel lelkéből, én hallgatom,
szomorú dalában a fájdalom,
népének ősi énekét zengi,
már mind elmentek, nem maradt senki.

Utolsó, ki emlékszik a dalra,
utolsóként mondja el az ajka,
száll a szélben völgyeken, hegyeken,
majd elhallgat, és csak vár csendesen.

Csermely vagyok erdő mélyén,
apró fuvallat a légben,
porszem a sivatag szélén,
hópihe a kéklő égben.

Patak vagyok, folyó leszek,
szellő és tavaszi szél,
építek egy magas hegyet,
hóból seprűkezű testvért.

Mára csendes tóvá váltam,
lengedező langy fuvallat,
homokórába zártam
minden hitet és nyugalmat.

Ne vágjátok le szárnyaim,
szállni akarok, repülni,
tavaszi széllel az égen
csillagokat kerülni.

Ne vágjátok le szárnyaim,
nélkülük mi lesz velem,
lábam sárba ragad,
alattam mély a verem.

Ne vágjátok le szárnyaim,
mert elhallgat énekem,
megnémul a szám,
megbénul két kezem.

Nap mint nap döntenek,
mi a jó, mit lehet,
lehet-e valamid,
lehetünk valakik?

Helyettünk sorsunkról,
munkánkról, dolgunkról,
mit ehetsz, mit tehetsz,
meddig és hol lehetsz.

Döntenek pénzünkről,
a saját létünkről,
egész világunkról,
és minden álmunkról.

Felfordulás, fejetlenség,
jellemző most világunkra,
kuszaság és rendetlenség,
hol van most a világ ura?

Átlátni ezt lehetetlen,
igazságuk el van rejtve,
az ember oly tehetetlen,
maradna, vagy messze menne.

Teremthetnél Uram békét,
rendet e kerek világban,
a fájdalmas évek végét
oly sokan kérik imákban.

Egyszer megírom utolsó versemet,
bezárom könyvemet és a lelkemet,
többé már nem mondom el senkinek,
szám néma lesz és jéghideg.

Leteszem tollam, vagy messze hajítom,
mit akartam, rajta van hófehér papíron,
kiírtam magamból minden rímemet,
bánatot, örömet, szörnyet és rémeket.