Versenyt futsz az idővel,
kergeted a holnapot,
sietteted a perceket,
elhagyod a tegnapot.

Hova lett tíz, húsz év,
hiába keresed,
röpke gondolatként,
alighogy megleled.

Egy élet így múlik el,
egyetlen pillanat,
könyörtelen és gyors,
csak emléke marad.

TM

Ma reggel elaludt a nap,
meghagyta bús hangulatomat,
minden szürke és unalmas,
még a kutyák is éppenhogy ugatnak.
Közben eleredt az eső,
ez sem hozza meg jókedvemet,
járda mellett a kis barackfa
szélben ringva hiába integet.
Felhő pihen meg a hegy tetején,
lassan a völgybe hömpölyög,
mintha szekéren tolnák

Viharfelhők gyülekeznek,
csendes lesz a táj,
elhallgatnak a madarak,
a levegő megáll.

Távolról fényes villanás,
halk dörgés, morajlás,
megrezdülnek a levelek,
esőkoppanás.

Sötét árnyék érkezik,
beborítja a tájat,
szél hajlítja, csavargatja
mérgesen a fákat.

Egy árnyék az ablak előtt, esős délután,
magányos napjain vajon mire vár?
Arca ráncos, haja ősz, megfogta az idő,
de szívesen elmeséli, régen ki is volt ő.

Motorral járta a világot, egyedül vagy bandában,
élte az életét vagány gondtalanságban.
Az erdő adott menedéket, ahol ázott, fázott,
börtönévei alatt szabadságra vágyott.

Kedves Zsuzsika!
Minden jót kívánok névnapod alkalmából, nagy ölelés! Ildikó

Langyos már a tavaszi szél,
virágoknak halkan mesél,
csalogatja rügyeiket,
színes, apró gyöngyeiket.

Fagyot elűz havasokon,
patak csordul hegyoldalon,
szalad kora reggeleken,
jeget olvaszt ereszeken.

Harmatvizes hajnalokon
rigó fütyül fenyőágon,
üdvözli a kikeletet,
farsang űzi el a telet.

Amikor méteres hó esett,
az égen fényes csillagokat láttunk,
fiatalok voltunk és gondtalanok,
az életről volt ezernyi álmunk.

Amikor figyeltük a felhőket,
arcokat és alakokat,
fiatalok voltunk és gondtalanok,
nem hívott haza a filmsorozat.

Az Alpok hegyeit csodálom,
hol kecske szökdécsel
meredek sziklákon,
lankáin békésen
tehenek legelnek,
zöld fűtől esténként
oly bőven tejelnek.
A csúcson hófehér takaró
szikrázik a napfényben,
egy magasan kerengő sas
felrikolt röptében.
Hegyipatak fecseg,
vize tiszta, frissítő,
fényes pikkelyű

Domboldalon volt egy kis ház,
deszka kerítette körbe,
udvarán, míg tyúk kapirgált,
tisztára volt söpörve földje.

Rózsa illatozott a kapunál,
várta a vendégeket,
a színes hajnalokat,
és a csillagos estéket.

Kis pad a fal mellett
sok történet tudója,
most vidáman énekel,
rajta egy kabóca.

Emlékszel az ifjúságra,
hajlékony volt derekunk,
viharban és metsző szélben
hajladoztunk, mulattunk.

Friss hajtások ágainkon,
tavaszi nap éltette,
repdesett itt körülöttünk
sok ezernyi méhecske.

Vastagodtunk, erősödtünk,
fészket raktak madarak,
néha megálltak pihenni
mellettünk a nagyvadak.

Kurtán, furcsán előtörő gondolatok,
érzetek és pillanatok
hívogatnak, lerohannak,
áthaladnak, álmot adnak.
Emléket mutatnak,
messzire szaladnak,
néha csendesen nyugszanak,
majd magukkal ragadnak.
Bennük van a nyáridő,
téli hideg, könnyező,
tavasz szárba szökkenő,
az őszi gyümölcs szemező.
Majd elsuhannak szárnyakkal,

Gyermekkorom legszebb nyara,
eldugott kis faluban,
döngölt, földes, kicsi szoba,
takarítva gondosan.

Libatollas meleg párna,
szalmazsákos vetett ágy,
kormot hintő fényes lámpa,
ablakban a holdvilág.

Gerendáról száraz virág
potyogtatta szirmait,
hallgatta az esti imát,
őrizte a titkait.

Urai ők a vidéknek,
őrzik a tájat,
láttak jönni gazellákat,
zebrákat, sok százat.

Ha eljön az ideje,
kergetőznek egyet,
az elejtett húsból,
mindannyian esznek.

Addig hemperegnek,
árnyékban pihennek,
vagy játszadozó
kölyköket figyelnek.

Városomban voltam,
de nem találtam haza,
nem volt ismerős
a sok ház és utca.

Bolyongtam, kerestem,
mindhiába mentem,
otthonom nem láttam,
sehol rá nem leltem.

Emberek árnyait
távolban véltem,
hiába siettem,
utol nem értem.

Minden madár a tavaszra,
kikeletre vár,
kertek alatt rigó fütyül,
hol is maradsz már?

Lombok közé fészket rakna,
messze szállna éneke,
langyos szellő simogatná,
napsütésre ébredne.

Akkor jön el az új tavasz,
ha nyílt hóvirág,
korán van még kicsi rigó,
szólt a hókirály.

Nyugodt vízen hullám sem rezdül,
a nap az égen aludni készül,
utolsó sugarai üdvözletével
színpompás búcsút vezényel.

Tüzet gyújt a dombok fölött,
integet a felhők között,
fél arcát így takargatja,
puha párnába bújtatja.

Fényes köntösét leveti,
halvány rózsásra cseréli,
míg elhagyja a színpadot,
a bárányfelhős égboltot.