Mily kórság ette lelkét ennek a világnak,
itt már alszanak az angyalok, hogy nem vigyáznak?
Mi történt az emberrel, miért ilyen balga,
nem tudja, hogy kezében a nagyvilágnak sorsa?
Miért engedi, tűri a Teremtő,
miért nem szól, hogy ember ébresztő!
Önmagadnak ne légy ellensége,
jóra teremtettelek, békességre.

Katinak elromlott az autója, és azzal szembesült, hogy bizony reggel busszal kell menni dolgozni. Egész este a menetrendet böngészte, felhívta a barátnőit, akik mind ismertek egy-egy buszsofőrt, és immáron reggel a buszindulás teljes tudatában várt a megállóban.

Narancsos alkonyban néma árnyak,
hullámok simogatják lábukat,
a nap utolsó sugarában állnak,
mely elhozza végső álmukat.

Búcsúznak a földi élettől,
holt lelkek ők, magányosak,
nem látják a földi szépséget,
aranyhomokot és sirályokat.

Rozsdás lett a kapu,
alig engedett,
kulcsa, ki tudja már
mikor, elveszett.

Minek kéne zárni,
rég nincs ott már semmi,
értéktelen minden,
mit el lehetne vinni.

Ami kincs ott maradt,
már csak nekem számít,
emlékeket őriz,
és szívemet fájdít.

Nem keresem azt,
ki sose hív engem,
nem hiszem, hogy ettől
bús dalt kéne zengnem.

Meg vagyok nélküle,
megmaradt a mosoly,
mindegy, hogy az barát,
vagy egy hűtlen rokon.

Ha eddig nem keresett,
nem is hiányoztam,
nem zokogom éjjel teli
párnám magányomban.

Mikor világra jöttél,
nem szóltak üstdobok,
legfeljebb a szoba
lámpája pislogott.

Talán nem is vártak,
nem örültek néked,
nélküled is nehéz,
bús volt már az élet.

Hiába, te sosem
voltál benn a tervben,
cseperedtél mégis,
mint gyomok a kertben.

Kezdődnek a hideg napok,
keresem a nagykabátom,
jönnek a hajnali fagyok,
elküldeném, még nem várom.

Öreg hölgyek évszakával
kiegyeznék egész évben,
langyos őszi éjszakában
maradhatna voltaképpen.

Itt kellene velem éljen,
míg színeit megcsodálom,
hova siet, nem is értem,
most kereshetem a kabátom.

Harcolni az életért
hatalmas feladat,
gyógyítani szenvedőt,
kell hozzá akarat.

Adni neki reményt,
legyen miben hinni,
hitet, ha már nem hisz,
és vele együtt bízni.

Mosolyogni őszintén,
kezét kézbe fogni,
hagyni, hogy a félelmét
meg is tudja gyónni.

Egy egér a fűben
magokat keresgél,
szimatol, majd megáll,
néha így körülnéz.

A vadász jól elbújt,
hogy ne vegye észre,
fel ne figyelhessen
a közelgő vészre.

Messziről figyeli
minden mozdulatát,
szimatolja bőszen
lába lenyomatát.

Reggel, ha gyöngyfüzér van a pókhálókon és a faágakon, már tudjuk, hogy véget ért a nyár.
A fecskék elrepültek, a langyos napsütésben bágyadtan sétálgat egy légy az ablakon. A hegyoldalakban azért vidáman zajlik a szüret, hangos kacagások mutatják, merre tart a sorban a szőlőszedő csapat, mert mindig van valaki, aki szórakoztatja a többieket, és hálából nevetést kap cserébe.

Szomorú arcú párok,
boldogtalan emberek,
ráncokban a bánat,
látszanak a jellemek.

Üres tekintetek,
mosolytalan száj,
látszik, hogy legbelül
valami nagyon fáj.

Fröcsög a düh másra,
mondja az igazát,
legyen az valós,
vagy éppen kitalált.

Figyelem a múló perceket,
ez marad, ez gyorsan elmehet,
lassítanám, mi szép, tartson örökre,
de ha csúf, tűnjön el sáros gödörbe.

Maradjon az óra, ne siessen úgy,
egyre rövidül előttem az út,
bár a végét még nem látom,
már nem marad mögöttem sáros lábnyom.

Messze sodort sok mindenkitől az élet,
van, kinek az arca rég köddé lett,
régi barátok, ismerősök eltűntek,
helyettük mások, újabbak gyűltek.

Ha néha előkerülnek régi fotók,
kissé gyűröttek már, kissé fakók,
elmerengek az emlékeken,
néhány kedves történeten.

Emeld fel az égre fejed,
nem baj, ha a nyakad recseg,
messzire láss csillagokba,
jövőbe és tegnapokba.

Földbe ragadt mindkét lábad,
ne add meg magad a sárnak,
tudd, hogy ez csak illúzió,
igazságtól elringató.

Emeld fel az égre fejed,
nem a sárban van a helyed,
egy vagy te az égiekkel,
járjál mindig emelt fővel.

Csak úgy, egymagamban,
sokszor gondolkodok,
mi végre az élet,
vajon miért vagyok?

Hol van a kezdet,
vajon van- e vég,
kérem Istenemet,
adja a jelét.

Pislog egy csillag,
a hold rám nevet,
erre vártam talán,
vagy csak képzelet?

Csend van, déli pihenő,
madarakkal beszélgetek,
a víz tiszta tükrében
szitakötő ékszerek.

Szivárvány szárnyaikon
táncol a napsugár,
gyönge szél megpengeti,
halkan így muzsikál.

A folyó felett fecskék
szúnyogra vadásznak,
parti hűvös sárban
békák dagonyáznak.

Harcoltak, mert fizettek érte,
akkor is, ha az életüket kérte,
öltek, ha a pénzért ölni kellett,
mindegy, asszony volt, férfi vagy gyermek.

Hitték páran, sebezhetetlenek,
vigyáznak rájuk messzi istenek,
de sebesülten, bénán jöttek haza,
nem köszönte meg senki, soha.

Szép volt a harangszó, szerettem hallgatni a hangját, a déli nagyot, ami ebédre hívott, és az esti kicsit, ami vacsorára. Viszont a kongatás, amikor csak a kisharang szólt, soha nem jelentett jót. Mindenki tudta, hogy valami baj történt. Szaladtak a harangozóhoz, aki búcsúzó végtisztességre húzta kötelét, ha egy elhunyt családja kérte.