Gyertyák fénye mutat utat,
kivilágított temető,
sok emlék e sírok között
eszembe jut, jön elő.

Egy nevető, mosolygó arc,
a simogató, meleg kéz,
egy csésze forró teát,
egy illatot felidéz.

Papucsban és otthonkában
mindig dolgot kereső,
kertjében kiskapájával
puha földet egyengető.

   Csak a fejét biccentette meg, mikor az anyja lerakta mellé a tányért.
   Odanyúlt, szájába rakott egy falatot, az íz ismerős volt, de a tudata nem tudta beazonosítani. Keze ügyében volt egy cola, ivott pár kortyot, majd bámulta tovább a képernyőt.

Éjszaka egy árny kopogtat,
kint maradtam, engedj be,
ott a helyem az ajtón túl,
nem egyedül elveszve.

Menj dolgodra, nincs itt helyed,
már nem ide tartozol,
neked is az lesz a legjobb,
ha szép csendben távozol.

Ácsorgott még egy darabig,
bebocsájtást nem kapott,
minden ajtó zárva maradt,
hiába is kopogott.

Itt az ősz, egérke fázik,
melegre, ruhára vágyik,
kérdezi a falevelet,
belőled ruhám még lehet?

Sajnos, az én időm lejárt,
száradok, hagyom el a fát,
beborítom majd a földet,
nem találsz itt többé zöldet.

Kérdezi az öreg pókot,
szőnél nekem egy pokrócot,
betakarnám vele magam,
nem fázna meg a négy lábam.

Hangja, mint varjú károgása,
mondja a magáét hangosan,
oly nagy a problémája,
elmerül a bajokban.

Keskeny szája, ha nyílik,
panaszkodik vagy szid,
mindenre van rossz szava,
elhagyta már a hit.

Érhette sok keserűség,
rossz lehet az élete,
ezért olyan haragvó,
bánatos az éneke.

Köszöni, jól van,
felel a kérdésre,
majd panaszkodni kezd,
főleg a térdére.

Néha jön a fájdalom,
de csak menni kell,
sok a lépcső, hiába,
az emeletre fel.

Úgy fájnak a kezei,
nehéz a szatyor,
pedig megpróbálja,
hogy keveset pakol.

Ráncos arcán múló idő,
csendesen ül, hallgat,
nem tudni, hogy örül vajon
az újabb, hosszú napnak.

Körme sárga a dohánytól,
oly sok éve szívja,
megnyugtatja, elfoglalja,
míg tüdeje bírja.

Egyedül van, senki nincsen,
aki meghallgassa,
levest főzzön, gondoskodva,
ruháját kimossa.

Öreg szarvas sétált az erdőben,
ez az ő hatalmas birodalma,
ismert minden fát, minden bokrot,
itt élt őse, vén öregapja.

Ez az utolsó ősz életében,
itt vannak már a fiatalok,
orra érzi a levegőben,
hogy kezdődnek a viadalok.

Törött lábú galamb
leszáll, ételt kér,
közelebb jön, óvatos,
még gondolkodik, fél.

Vicces a járása,
fejének bólogatása,
az utasok többségének
ez a szórakozása.

Nincs nálam semmi,
mit tőlem kaphatna,
tovább megy a peronon,
lassan, totyogva.

Különböző vonatok
érkeznek, indulnak,
sorsok és életek
térülnek, fordulnak.

Sokszínű emberek,
feketék, fehérek,
csomagok, bőröndök
utazásról mesélnek.

Aluljáróban énekel,
hangja messze száll,
de mindenki nagyon siet,
senki meg nem áll.

   Ha valaki kalandot akar, nem kell elutaznia keletre, vagy a dzsungelbe, megteszi azt a magyar vasút is. Ha nem veszed túl komolyan, meg elegendő időt hagysz az útra, akár szórakoztató is lehet. Hát minket jól elszórakoztattak, azt megmondom.

Égette már talpam forró homok,
gördültek kavicsok cipőm alatt,
kövek is igazgatták a bokám,
és jártam sárban, mely rám ragadt.

Az őszi avart jobban szeretem,
a zizegő száraz leveleket,
az éjszaka lehullt friss havat,
a reggel roppanó hópelyheket.

Vártuk egész nyáron,
hogy eső áztassa a földet,
de már úgyis mindegy,
nem hoz üdítő zöldet.

Bezörgetett a szél,
kopogott az ablakon,
hozza a hideget,
bejönne, de nem hagyom.

Messze került a hegy,
szürke, unalmas a táj,
lehet, hogy itt a tél,
a sarkon álldogál?

   Ült a kis tó szélén, és a víz felett röpködő szitakötőket figyelte. Néha brekegett egyet, hogy tudassa a többiekkel, itt vagyok.

Még nem hullajtja levelét az erdő,
még a lomb csupa zöld,
még nem harmatos a mező,
még nem pihen a föld.

Késik az ősz, forróság van,
szárazon sárgul a fű,
elkopott a meleg nyárban,
mint egy régi seprű.

Költöznek a madarak,
de vajon minek,
lehet, hogy itt marad a nyár,
soha nem jön a hideg.

Ötven éve együtt ültünk,
fegyelmezetten, vigyázzba,
beléptünk egy idegen,
egészen új világba.

Szabad élet Isten veled,
kötelesség kezdődött,
leckeírás, sok magolás,
a tudás ebben rejtőzött.

Egymást végül megismertük,
padtársat és barátot,
voltak köztünk, míg tanultunk,
jobb és rosszabb diákok.

Ha megszületik az unoka,
ha először ölelik,
nevetnek, örülnek,
de hullanak könnyeik.

Ha járni kezd, beszélni,
vagy ha megetetik,
de akkor is, ha elalszik,
ők pedig figyelik.

Az első és az utolsó
óvodai napon,
sírnak a ballagáson,
a csajos pillanaton.

Reggeli kávé az erkélyen,
ráérősen, nyugalomban,
semmi sürgős dolgom nincsen,
csak ücsörgök félálomban.

Kellenek a nyugalmas,
pihentető pillanatok,
nyári melegben felforr az agy,
nyaralnak a gondolatok.

Próbálom összeszedni őket,
de míg köztük válogatok,
érzem, hogy a melegedő
napsütésben felolvadok.