Egyszer volt, hol nem volt,
volt egyszer egy kislány,
nem volt ő hercegnő,
csak egy gyerek szimplán.

Nem hordott csipkeruhát,
napernyőt, sem kalapot,
csak búzaszín hajában
egy rózsaszín szalagot.

Nem volt nevelőnője,
sem úri lovásza,
de mindig ülhetett
szomszédja lovára.

Farkasok járják a tájat,
zsákmányt keresnek éhesen,
figyelik az erdőt, a fákat
a végtelen, havas bérceken.

Hangjuk messze hallatszik,
megéneklik a falka dalát,
a tél hosszú napjait,
hetek, hónapok harcát.

Beleszagolnak a szélbe,
érzik a messzi vérszagot,
ki beszorult a fagyos jégbe,
hozza értük az áldozatot.

Szeretem a zenét,
a fülbemászó dallamot,
messze űzöm fülemtől
az ordítozós tamtamot.

Szeretem a halk hangokat,
a csordogáló patakot,
tartok néha pihentető,
elmerengős csendnapot.

Akkor álmokat kergetek,
bejárom a világot,
nem állhatnak utamba
viharok vagy villámok.

Nem kergettem hiú ábrándokat,
csak egy korcs kutyát az udvaron,
játszottam az életemet,
hogy repült el, már nem tudom.

Múlt héten még gyermek voltam,
ma már nyugdíjas leszek,
kettő közt ez meddig tartott?
Csak egy apró szösszenet.

Komor házak, kopott lépcsők,
koptatták a létért küzdők,
ott éltek és reménykedtek,
hogy boldogabban ébredhetnek.

Elkerülte őket a nap,
messze szórva a sugarakat,
árnyékból így ki sem láttak,
örökké csak áztak, fáztak.

Néha a hold megsajnálta,
párszor ő is megpróbálta,
fényt hozni a szürke létbe,
de nem jutott a mélyére.

Eső után langyos hajnalon
giliszta küzd a vizes betonon,
lámpák fénye csillan köveken,
a víz csordogálását követem.

Csatorna nyeli el a könnyeket,
cseppennek bele gyöngyszemek,
mint nyitva hagyott vízcsapok,
hangosan hulló dallamok.

Emberek álmatlanul forgolódnak,
hangos a falu, kutyák ugatják a holdat,
bár sötét az éjszaka, csapódik egy kapu,
kiabál egy gyerek, gyere ide apu!

A késői órákban érkezik egy traktor,
pöfékel, nyikorog, lefullad vagy hatszor,
végre elhallgat, zárul egy vasajtó,
nyugalmat áraszthat az éjféli harangszó.

Csordultig a fejem kérdéssel,
mi történik, mi lesz a jövővel,
hova, merre tart ez a világ,
hol vétettünk, hol keressük a hibát.

Mikor lesz vajon változás,
vagy esetleg nagy találkozás,
a jó vagy rossz győz vajon,
kié lesz a világ, a hatalom.

Van valahol egy karmester,
ki irányíthat sorsokat,
kedve szerint változtathat
dallamokat, hangokat.

Zenekara mindent játszik,
vidámat és szomorút,
ettől függ, hogy boldog leszel,
vagy éppen egy nyomorult.

Döntést hozhat és ítélhet,
adhat, vagy el is vehet,
nem tudni, hogy mi mozgatja,
gyűlölet, vagy szeretet.

Nyitva az ajtó, talán rám várnak,
vagy rossz napja van gazdájának,
már beenged bárkit, aki arra jár,
vagy nincs mit titkolni, nem kell a zár.

Üres a ház, elköltöztek rég,
még ablakán döngicsél egy légy,
a porban ott vannak a lábnyomok,
és egy kis dobozkát rugdosok.

Régi úton járva emlékezem,
magamat látom ott sétálva,
hazafelé az iskolából,
táskámat kezemben lóbálva.

Soha nem volt semmi sürgős,
lassan, játék közben ballagtam,
meg-megálltam a patakparton,
víz csobogását hallgattam.

Riadt kutyák kertek alatt
keservesen vonítanak,
talán rosszat álmodhattak,
ki tudja, mert nem hallgatnak.

Lelkek járják a vidéket
holtak napján csendesen,
keresik az életüket
elhagyatott helyeken.

Holdvilágnál halvány fényre
sátor borul, ködlepel,
nem lelik a nyugodalmat,
békétlenül hunytak el.

Egykor lágyan ringatózott,
hullámokon hánykolódott,
kikötőket látogatott,
messze úszott, hazajutott. 

Rozsda ette, elkoptatta,
meg lett számlálva a napja,
partra húzták, kikötötték,
majd elhagyták, elfeledték.

Jött sok tél és egyre kopott,
szaporodtak rozsda foltok,
többé nem engedi el a folyó,
befagyott a kicsi hajó.

Mivé lesz egy ház, ha kihal belőle az élet,
minden, mi volt, az enyészeté lesz,
visszaveszi az erdő, mit elvettek tőle,
csak falak maradnak, indával benőve.

Tölgyek, fenyők közt megbúvó romok,
néha azt érezzük, sok ott a titok,
pedig csak elhagyott, nem lakja senki,
egy régi hangulat fonja át, körbelengi.

Találtam egy hidat,
de nincs alatta patak,
kiszáradt a víz,
többé már nem szalad.

Deszkája megkopott,
kicsit meg is rogyott,
kéz a korlátján már
többé nem hagy nyomot.

Zöldes bársonnyal
benövi a moha,
a fényes szegeket
megeszi a rozsda.

Hova lett a múló idő, nem lelem,
elnyelte valami hatalmas végtelen,
eltűnt, csak kergetem, keresem,
merre van a jövő, érkezik, teremtem.

Magamnak a sorsomat álmodom,
nem mindegy, siratom vagy táncolom,
a boldogtalanságom gyászolom,
vagy a boldogságomat számolom.

      Amikor felébredt, először nem tudta, hol van. Teljesen elgémberedtek a végtagjai, nem tudta kinyitni a száját, mert fel volt kötve az álla.

Messze szálló ökörnyál
mutatja, ha a pók útra kél,
elviszi új hazába,
új tájra az őszi szél.

Hajnali harmatgyöngyök,
szivárványt fest rá a nap,
és ez olyan csodaszép,
csak az nem látja, aki vak.

Agancsok csattogása
megtöri a csendet,
szarvasbikák harca és hangja
az egész erdőben zengett.