Megszámláljuk korát
a kivágott fának,
nézzük szép zöld lombját,
hogy nőnek az árnyak.
Arcomon a ráncok
mutatják éveim,
mint a rozsdás láncok,
lassítják lépteim.
Évgyűrűk és ráncok
ringatják az időt,
mint egy békés álmot,
és egy kinőtt cipőt.
|
Mi kell a szívnek, hogy örüljön?
Mi kell a léleknek, hogy repüljön?
Ki dönthet le minden gátló falat?
Ki mondhatja, hogy igazán szabad?
Az életút hol görbe, hol meredek,
megtalálod benne a hegyeket,
a mély völgyek is ott vannak,
tele sárral, vagy kövek koppannak.
|
Morzsolom a múló perceket,
mint gazda a kukoricaszemeket,
dobálom az idő szirmait,
szeret, nem szeret pillanatait.
Sürgőssé semmit nem tesz,
engem már csak emlékeztet,
elvégzendő, vagy nem fontos,
holnapra tesszük a pontot.
Bensőmben keresem a helyet,
nyugalmat, és teli zsebet,
mely meg van rakva békével,
|
Kiszáradt fa őrzi a cserepes földet,
benne némán kiszenvedett tövét,
hova lett a hűs, tavaszi permet,
mi bontotta egykor rügyét?
Égre nyúló kopasz ágán
már fekete varjú sem károg,
csak az égető napsugarak
járnak vad, tüzes táncot.
|
Nem tettem szekérbe kereket,
nem ettem ebédre egeret,
nem hordtam messzire hegyeket,
és nem fogtam kezembe verebet.
Láttam közelről tehenet,
sepertem halomba levelet,
fújkáltam égető sebemet,
játszottam egyszer egy szerepet.
|
Ezer perc hullt a semmibe,
gondolattalanul, némán,
emlékporszemeket törölgetek
a délutánban mélán.
Elmém sötét zsákjának mélyén,
a pillanat lassú táncában
fejtegetem a lét gombolyagját,
időtlen fogságában.
Kapaszkodom görcsös ágakba,
majd jégen csúszik kezem,
próbálom mindet megfogni,
de sehol nem lelem.
|
Harmatos mező itt a perc,
sürget az idő, biztat, kelj,
vár rám a világ, indulok,
akkor is, ha majd elbukok.
Így lesz hernyóból pillangó,
szárnya fényesen csillogó,
táncot jár a napsütésben,
árnyas erdőn, tündér réten.
Változás minden, mi élet,
kottából lesz dal és ének,
nappalból sötét éjszaka,
gyermekből öreg dédapa.
|
Elővette tajtékpipáját,
fújta sejtelmes szürkére,
reggelre beburkolózott
a hajnal szülte füstjébe.
A déli napnak már engedett,
bár puha párnáról keltette,
szétkergette borús felhőit,
fénnyel színesre festette.
Vidám dalt zúgott az erdő,
zöld méltóságot varázsolt,
bazaltsípjai nyújtóztak
messze szálló takarójából.
|
A vízen fénylő napsugár táncol,
folyóra hajló faág, mint sátor,
az ég oly tiszta, felhő sem látszik,
szél a lombokkal finoman játszik.
Csend van a parton, talán túl nagy is,
ez egy kicsit bánatos és hamis,
üres csónak töri meg e varázst,
rég látott evezőt, és rég halászt.
|
Az élet csak hangulat,
színház a mozdulat,
figyeld az arcokat,
a hamis hangokat.
Ne hagyd az álmokat,
dobd el a láncokat,
táncold a táncodat,
tárd ki a szárnyadat.
Keresd a célodat,
őrizd a titkodat,
tiéd a gondolat,
bár szorítja torkodat.
|
Gomolyfelhők kergetőznek,
halk morajlás a távolban,
jelzés minden élőnek,
nagy viharral számolhat.
Szégyenlősen bújik a nap,
már nem érzem a meleget,
elhallgatnak a madarak,
sötétülnek a fellegek.
Fényes villám az égen,
jön hatalmas dörrenés,
túl egy ablak rezzenésen,
a hangos égi könnyekért.
|
Strandpapucsba kátrány ragad,
ég a hátad, sül a hasad,
legjobb csak a langyos vízben,
szivárványos nap tükrében.
Tíz forinttal jöttem strandra,
jó lenne, ha öt maradna,
pöttyös labda, fecskenadrág,
egyötvenért bambit adják.
|
Nem kergetőztek velem angyalok,
nem ringattak faragott bölcsőben,
de amit egy kisgyerek kaphatott,
enyém lett nagyanyám ölében.
Énekelt velem az esőben,
megcsodáltuk együtt a szivárványt,
sársüteményemet megdicsérte,
ragasztott velem papírsárkányt.
|
Virágok illata a nyárban,
dohos falak egy régi várban,
rothadó krumpli a pincében,
egerek padlás rejtekében.
Hagymát érzek a lépcsőházban,
friss kenyérszelet a kosárban,
út mellett elpárolgó benzin,
lekváros fánk a sütőtepsin.
|
Előveszem képzeletem zongoráját,
világunknak összes hangja az ihletőm,
mindent hallok, kacagását, zokogását,
csodálatos zenét kapok e kincsekből.
Felhők között az égi hangversenyterem,
hullámokból üstdobok az óceánon,
hallik minden réten, minden magas hegyen,
ahogy saját dallamom megkomponálom.
|
Hosszú nyomok a járdán,
csiga csúszott a nyálkán,
biztos párját kereste,
bokor alá vezette.
Kizöldült, frissült a park,
minden fű, fa újra hajt,
virágba borult a kert,
mi szomjazott, vízre lelt.
Apró madár fürdik a tócsában,
fiókának vizet visz a szájában,
örül az erdő, és a rét,
kisüt a nap, az ég is kék.
|
Azt mondják, kimérte a sors
mindenkinek, ami jár,
de sokat sírsz, mert ez jutott,
minden tiéd, ami fáj.
Nem érzed az igazságot,
látod annak több jutott,
a jólét asztaláról
mézeskalácsot kapott.
A nagykönyvben meg van írva,
az a törvény, annyit kapsz,
amennyit a tenyeredből
másnak nyújtasz, másnak adsz.
|
Álom és valóság keveredik,
sejtelmes árnyékként a látomás
messze száll, majd újra közeledik
az illúzió tépett mámorán.
Bús hangok kergetőznek bársonyán,
képek rejtik el a valóságot,
az elme zavarodott démonát,
míg keresgéled a bizonyságot.
Egyszer előjönnek csalódások,
messze tűnik a színes szivárvány,
|
Lépkedek a kétségek útján,
ennyi volt, és nincs tovább?
Valaha egyszer még meglelem
létemben a sok csodát?
Az élet elszáradt avarán
megtört sorsok ropognak,
hallom jajgatásukat,
nekik most mit adjak?
Nyújtanám feléjük kezem,
de ellökik, mást akarnak,
hiába adnám tört szívem,
csak sóhajtanak, jajongnak.
|
Kár, hogy nem látod dédunokádat,
kivel megáldott bennünket az ég,
kedves arca, mint az angyaloké,
hangja balzsam, akár a tiszta méz.
Tudom, szeretnéd, sétálnál vele,
fognád finom, puha kezét,
meséjét szívesen hallgatnád,
akár egy földöntúli zenét.
|