Itt van már az augusztus,
fenn az égen egy felhő sincs,
égetve süt a nap perzselő sugara
a sárgán izzó búzatáblára.
Kis hazánknak csodás földjén
megérett a búza.
Ring a búzakalász a nyári szélben,
táncot jár a pipacs és a búzavirág
a tábla szélében.
Kecsesen ring a pipacs tűzpiros szoknyája,
ahogy táncol a kékszirmú búzavirággal.

Sötét, hűvös az októberi éjszaka,
fázik a muskátli virága.
Sötét fellegek az égen esőt ígérnek,
lassal elered, és az égből éltető
esőcseppeket permeteznek.
Avar alján dértől csúszik reggelente
színesre festett falevél,
bogárkák százainak ez most a menedék.
Október van, visszafordíthatatlanul itt az ősz,
öregszünk mi is,

Átölellek puhán, féltőn,
mint az éjszaka felhői
a feljövő holdnak fényét.
Veled vagyok, vigyázok rád,
féltőn hozzád bújok,
érezd, hogy a szívem dobban
oly hevesen érted.
Vigyáznak ránk az éjszaka fényei,
álmunk nem zavarja senki.
Aludj kedvesem,
édes álmot álmodj,
hogy reggel az őszi nap
boldognak lásson.

Szívemben úrrá lett a fájdalom,
miért nem tudok segíteni annak,
akinek szüksége lenne rá oly nagyon!
Gonosz és kíméletlen ez a világ,
szegény embereknek
a megélhetése is gond már.
Szeretnék segíteni,
de nem tudok,
pedig a szívem vérzik érte
oly nagyon.
Éheznek,
hisz a nyugdíj oly kevés,
beosztani nagyon nehéz.

Borzongva, remegve fázik a lélek,
szívemben reszket a vérem,
mégis remélve élek.
Hideg, őszi eső kopog a rideg bádogtetőn,
akire várok oly rég egyszer, talán újra eljön.
Lassan lehullik az utolsó levél is a fákról,
avarszőnyeget fúj az őszi szél a bokrok aljáról.
Itt a hideg, szívem vacog,
kedvesem, ölelj át,

Hiányzol minden percben,
de benne vagy minden levegővételemben,
ha vállamat simogatja a lágy őszi szél,
tudom, velem vagy,
érzem, rólad mesél.
Hiányzol reggel, délben, este és éjjelente.
Szívem neked adtam már örökre,
kérlek, szeresd, ne tedd tönkre!
Hiányzik a kedves szavad, a mosolyod,
a simogató, ölelő két karod,

Beleégtél a szívembe, 
feledni én nem tudlak,
míg az égen a bárányfelhők
szép sorban elsuhannak,
addig szívem azt üzeni neked már,
hogy téged egyre vár és vár.
A kék ég alján egy szürke fodros felhőből
égnek könnye alászáll,
őszi avar száz színén
az esővíz cseppje ezüstösen csillog ám.
Könnyeim az esővízzel keveredve hullanak,

Nappal mosoly az arcomon,
ne lássa senki, mi a szívemnek fáj nagyon.
Éjjel zokogok érted,
mert nehéz nélküled.
Szeretnélek,
de nem lehet,
az életem tovább így nehezen mehet.
A messzeségbe veszett minden reményem,
tudom, hiába zokogok, nincs esélyem.
Volt egy villanás boldogság veled,
mely örökre bennem ég,

Csodálatos öröm ért minket,
megszületett Hanna, Katarina,
a másodok dédunoka!
Köszönjük drága Roland unokánk,
hogy megérhettük ezt a csodát.
Boldogságunk határtalan,
nekünk ő a legszebb baba.
Szülei büszkén ölelik,
ő biz a szemükfénye nekik.
Nőjj nagyra, Te piciny leány,
rajongva nézünk Terád.
Szép szemed, ha ránk nevet,

Őszi fák csupasz ágaival játszik a koraesti szél,
lassan lehullik minden levél.
Színes avarból a fák alá szőnyeget borít az őszi, süvítő szél.
Reggelre vár idő és tér,
amíg dideregve a nap,
a hideg hajnalokon szépen, lassan felkél.
Álmosan szárítja fel a hajnali harmatot
a gyöngyfüzérekként csillogó pókhálók

Telihold világít fényesen a késő őszi éjben,
szikrázó fénye szétterül a szunnyadni készülő időben és térben.
Világít a telihold az égen,
mindig visszatér, mert ez az ő útja oly rég,
de hisz rajta kívül világít még sok kis bíbor bogárka, apró lény,
örül ennek a virágzó repkény,
mert odacsalogatja a fény a bogarak hadát,

Táncba hívtál engem egyszer,
nem volt benne sok köszönet.
Nem volt egy cseppnyi ritmusérzéked sem,
letapostad mindkét lábam nekem,
már hiába nézed, végem!
Gyógyítgathatom a letaposott lábam,
hát mit mondjak, nem ez volt a vágyam!
Áztatom, szegény lábam fájlalom,
többet veled biz én nem táncolok!
Ördög táncol ily rútul,

Tánc, tánc, tánc,
magyar legény, magyar lánnyal ropja már.
Kettőt jobbra, kettőt balra,
pörögjön a szoknya rajta!
Szól a cigánymuzsika,
és a bőgős kontrázza!
Csattan a tenyér, száll az ének,
táncolnak kicsik és vének.
Körtáncra hív a csodaszép zene,
együtt táncol az egész falu népe.
Pörög a lányokon a szoknya,

Ha jő az éj, a sötét éj,
az égen egy csillag fénye se ég,
s a hold, a huncut öreg hold,
hát ő is elbújt valahol.
Felhő borítja az eget,
esik az őszi eső csendesen,
az esőcseppek gyöngyökként
gurulnak le az ereszen.
Jöjj, kedvesem,
ölelj át kedvesen,
nem kell más nekem,
csak itt legyél velem.
Ha itt az éj,

Még várom a napot,
mikor a szemed tükrében
a jövőt megláthatom,
hogy csillog a fény,
hogy nem veszett el a remény,
hisz a jövő kitárt karokkal minket vár,
kérlek, ne habozz hát!
Virágba boruló őszirózsák
selymes szirma suttogja el neked
szerelmes szívem féktelen vágyát,
mely mindent megtenne érted!
Ugye, érted!

Várlak, ha felkel az áldott nap,
s ontja ránk a sugarait
nap mint nap.
Várlak délután tiszta szívvel,
ha kongat kisfalum templomában az öreg harang.
Várok rád, ha leszáll az este,
mikor szívem
a szívedet mohón kereste!
Várlak, ha jő a csillagos éjszaka,
mikor sötét köpenyét az éj ránk borítja!
Várom, hogy újra és újra átölelj,

Hűvösek már az esték
és az éjszakák,
a hajnali fényben a dér csillog
a lehullott színes levelek halmán,
elmúlik lassan a nyár.
Még jólesik arcunknak
a délutáni napfény simogatása,
még sétálhatunk kora este a szigeten,
még ihatunk egy pohár bort a teraszon,
még itt az "indián nyár"
édes fanyar ízével, ezer színével,

Szívembe visszatért a nyár,
arcomat simogatja az őszi napsugár.
Kint az ősz festi át a tájat már,
a fák levelei sárgán, barnán,
vörösen nevetnek ránk.
Lehullik majd lassan a sok falevél,
avar lesz belőlük a fák ölén.
Szívemben újra él a nyár,
fülembe súg a szél
egy halk, romantikus melódiát,
forró csókod ízét