Gyere, ölelj át,
csendesen, némán,
nem kell a beszéd,
a sok ámító szó,
mely semmire nem való.
Ölelj, szoríts magadhoz,
érezzem a szíved lüktetését,
és lássam a szemedben
a vágyad ébredését.
Ne szólj, csókolj,
mézédes csókoddal
oltsd el szerelemre ittas,
végtelen szomjamat,
ne alkudj meg a múltbéli sorsoddal.

Vágyódom kedvesem,
ó, miért is?
Tátong a hiányod,
látni még az űrből is.
Szeretni szeretnélek,
ó, miért is?
Ki tudja,
Ámor csalfa nyila eltalált engem is.
Vágyom érintésed,
ó, miért is?
Testem, lelkem beleremeg a gondolattól is.
Szerelem, szenvedés,
ó miért is?
Kín és tüzes szenvedély,

Állok a temetői csendben,
fenn sírnak az égiek,
szürke fellegek szállnak,
a fákat a viharos szél rázza.
Kezemben a virágcsokor,
szeretteim sírjára rakom,
könnyezve néznek rám
a hófehér krizantém ázott szirmai,
ők is átérzik fájdalmas veszteségeim.
Imára kulcsolom a kezem,
az eső áztatja mindenem.
Sírnak fent az égieg,

Gomolygó szürke és fekete felhők
poharából kicsordult az esővíz,
permetként hintve be a szomjas tájat.
Itt az ősz,
mely káprázatos színeivel ad a tájnak
egy csodálatos, különleges bájat.
Az ősz vörösbarna eső áztatta avarján
megcsillan a sok apró gyöngyházfényű esőcsepp,
mely tovább gurulva apró,
majd nagyobb tócsákban összegyűlve

Szerelem tengerében veled oly jó volt elmerülni,
mindent, ami fájt,
ami bántott, azt jó volt elfeledni.
Szeretni pőrén, meztelen,
ahogy az Isten minket megteremtett,
oly tisztán, mint a templomi oltár,
a hófehér liliomcsokor tanú rá.
Ültünk a templomban, fogtad a kezem,
ezt soha, soha el nem felejtem.

Ó, vágytam én is oly sok szép csodára,
csókot adni szerelmem ajkára.
Eltelt sok év örömmel,
odaadó szeretettel, fájdalommal, bánattal.
Fáj már mindenem, a lábam régen
nem engedelmeskedik nekem,
ó, ha szárnyam lehetne,
de jó lenne, elrepülhetnék messzire.
Fáj az ízület, sajog a kéz,
egy hagymát összevágni mily nehéz.

Fázik az erdő, roppan az ág,
süvít a szél, az arcunkba vág,
Elszállt hát a gyönyörű nyár,
itt van az ősz, mi érezzük már.

Hull alá az áztató, hideg eső,
sáros avaron csusszan a cipő.
Nyirkos, vizes a dombok oldala,
a fák törzsét belepte a moha.

Ködös az este,
s a megnyúlt árnyak átkarolták reszkető testem,
egy villanás az égen, és egy csillag földre hullt.
Mosolyod nem láthatom,
a köd nem engedi látnom,
így a szívem vergődik tovább
a múlt szorításában,
mely lassan megfojt.
Nincs kiút, az árnyak győznek,
jön a sötét, elhalványulnak a csillagfények.

Átölel újra az éj,
a puha végtelenség,
millió csillag vigyázza álmaim,
elvetélt vágyaim.
Kint sír az ég,
s az éjszaka megnyúlt árnyai kísértenek,
körülöttem lebegnek.
Felhőknek könnyei hullanak,
a fák törzsén csillognak,
hófehér gyöngyökként gurulnak szerteszét,
könnycseppjein csillog a fény.
Dörög az ég,

Én már nyugdíjas vagyok,
teszek, veszek, mosogatok,
sütök, főzök,
horgolok, kötök,
örülök, ha hozzám jöttök.
Festegetek, verset írok,
persze, amit egészséggel bírok.
Dédunokáknak mesélek,
figyelnek is rám éberen.
Csillog a szemük énrám,
boldogabb nincs nálam senki talán.
A virágaimat is szeretem gondozni, nyesni,

Poros falon lóg egy üres képkeret,
jobb sorsot képzelt el szegény keret.
Pókháló szövevénye veszi körül,
aminek ő nem nagyon örül.
Üres már a régi ház,
hol ő is jobb sorsot kapott tán.
Ő volt akkor régen a fő helyen,
benne az ifjú pár ragyogott a fényben.
Mindenki megnézte, ki megfordult a háznál,
dicsérték a pár csodás mosolyát.

Ha majd itt leszel egyszer, talán velem,
s az arcodat forró ölembe temeted,
és majd érzed a vágyam ütemes dallamát,
mely feléd száll.
Én akkor letörlöm homlokodról
a gond verejtékcseppjeit,
és elfelejted majd a világ által neked okozott sebeid.
Átadod magad a boldogság mámorának,
s kiisszuk együtt a szerelem vérvörös bódító borát.

A pókháló fogságában reszket a lélek,
a testem beteg, már alig élek.
A vágy tüze még életre kelne,
de belátja, már semmi esélye.
Szétfoszlott remények,
ködfátyolos éjjelek,
vajon, még mit remélhetek,
meddig élhetek.
Szerelem nélkül mit ér az élet,
ha nem szerethetsz,
s téged nem szeretnek,

Még süt a nap,
de már hűvösek az esték
és a hajnalok.
Várom,
hogy eljössz hozzám egy ködös napon,
hogy újra szálljak veled szabadon.
Szerelemtől ittas bódulatban,
oly boldogan,
átlépve a tér és idő végtelen határát,
hol többé nincs akadály.
Várok oly hűen,
mint galamb a párját,
ki mindig vele együtt tárja szét

Szép gyermekkor,
vidám élet,
de jó is volt akkor élnem.
Nem volt semmire se gondom,
pedig volt min gondolkodnom.
A homokba oly sokszor rajzoltam,
a pajtásaim ámuldoztak rajtam.
Bogáncsból építettünk házat,
benne apró bútorokkal,
evvel játszottunk a unokatesókkal!
Közel volt az erdő hozzánk,
mi boldogan fára másztunk,

Akarod, vagy nem?
Szeretsz, vagy nem?
Kellek, vagy nem?
Megannyi kérdés,
mire jó lenne egy igaz,
őszinte felelet.
Kell, hogy érezd,
s ne csak kérdezd,
mondd el nekem,
mit jelent neked
ez a régóta tartó szerelem.
Én elmondom, kedvesem,
mit jelent nekem.
Sistergő vulkánból kitörő lávaként fortyogó,

Eljött hát idén is az október, 
csodálatos, simogató, napfényes a reggel.
Szép napok jöttek,
ölel a napsugár,
oly jó így élvezni még a nap aranyló, éltető sugarát.
Kis hazánknak szép tájain megérett
a sok-sok gyümölcs, szőlő,
lesz bőven jó pálinka, és lesz a szőlőből majd a finom nedű.
Ne késlekedj, drága barátom, igyunk egy kupicát,

Vágyom az ölelésed,
de el nem érlek,
mégis reszketve kérlek,
szívem, lelkem ne hagyd cserben,
hisz te is vágysz a szerelemre.
Oly sok a szenvedés, tudom és érzem,
ezért most az Istent kérem,
adjon végre vissza nékem.
Érzem, szeretsz,
de ritkán mondod,
pedig oly jó lenne gyakrabban hallanom.
Fáj a szív, mely érted dobban,