Elhoztad a boldogságot, kinyitottad a világot.
Beszélgettél komoly dolgokról velem,
szebb lett a napom, az életem.
Sétálni mentünk a városba,
elénk tárult sok-sok csoda.
Láttuk a Dunát, mely elénk tárt egy újabb csodát.
Csendesen tovarohant zöld színű habja hátán
a sok sok lassan araszoló hatalmas hajóval.
Megcsodáltuk a hidakat,

Fellegek szállnak az égen,
viszik a halk sóhajom,
szívem vár, kedvesem, téged,
vár már oly nagyon.
Jöttödet régen várom,
szerelmes dalt peng a gitárom,
dallamát viszi a szél,
most is rólad mesél.
Karomba zárlak egy szép napon,
gyönyörű lesz az a napom.
Ha itt leszel velem,
csókjaid ízlelem szüntelen,

Csukott szemmel, meztelen testtel,
fekszem az ágyon, és ez most csak egy álom.
Mert rád vágyom!
Vágyálom?
Rád gondolok szüntelen,
mint egy tébolyult, eszetlen,
vágyom rád, vágyom mindenedet.
Becsukott szemmel fekszem,
mégis érzem, kezed éríntése
ma is érzékeny testrészemre tévedt,
perzsel a vágy, 
duzzad a mell,

Egy szappanbuborék volt szerelmünk,
s mind a ketten beleszédültünk.
Élveztük minden pillanatát,
a szerelem édes mámorát.
Oly hamar szétpattant,
mára már nyoma sem maradt,
s a döbbenet, mely mély barázdát vésett arcomra,
mint a szélvész, elvitt téged oly hamar,
messzire a hegyeken túlra.
Utak találkoznak, majd szétválnak,

Még fáj a szív,
reszket a sok lélek,
az árnyak megnyúltak,
remegnek az utcai fények,
könnycseppet ejt az éjszakai harmat,
telihold ragyog az égen ezen az éjen,
sok csillag vigyázza lépteit ébren.
Tücsök cirpel az éji csendben
egy csodálatos szép szerenádot,
kutya vonyít, legyen áldott.
Szememre nem jön álom,

Az esőcseppek 
ma gyöngyökként csillognak,
arcom áztatja.

Nap sugarai
a virágok szirmait
lágyan csókolja.

Rózsák szirmai,
méhecskéknek éléstár,
a finom nektár.

Szívem fájdalma
évek gyötrelmeinek
a könnycseppjei.

Az égi áldás,
nyári, hűsítő zápor,
földnek ajándék.

Ó, szerelem,
mely vágyak, lüktető ÁRAMLÁSOK,
ÖRVÉNYLÉSEK, vad HULLÁMZÁSOK,
égig emelő GYORSULÁSOK,
LASSULÁSOK váltakozása,
mely az izzó vágyak egybe CSAVARODÁSÁVAL hozza testünket tűzbe.
A FELKORBÁCSOLT vágyak robbannak, mint a vulkán,
s az érzelmek testünkben SZÉTTERÜLVE közlekednek egyre gyorsabb ütemben ereinkben.

Mondd, miért nem jön álom a szememre?
Vergődő szívem miért nem nyugszik meg?
Mondd, mi ez belső égés,
mint a tűz lángja, ha száll,
s az ég felé repít,
igen, elrepít egy földöntúli világba,
hol nincs fájdalom és bánat.
Mondd, miért nem nyugszik meg a lelkem,
miért tépi szét millió tüske a szívem?
Mondd, Istenem,
meggyónom bűnömet,

Miért vágyunk úgy a szerelemre,
mely nincs tekintettel se korra, se nemre.
Az ember arra vágyik,
hogy szeressék,
s ha ez nincs, hiánya
betegség forrása.
Szeretve lenni
és nagyon szeretni,
a szerelmünkért mindent megtenni.
Ez minden vágyunk,
ezért minden szabályt áthágunk.
A szerelem mindent feledtet,

Szép lassan elöregedik az országunk,
kevés a fiatal,
sok az öreg.
Minket körbevesznek a határok,
sok fiatal boldogulást keres máshol,
van, aki kívül szeretne élni,
van, aki belül
boldognak lenni.
Esténként a teraszra kiülni,
a csendet hallgatni,
amikor a bokor levelei
között egy tücsök kezd hegedülni.

Forró a nyár,
lonc illata száll,
tudom, valaki, valahol vár,
talán egyszer rám talál.
Izzik a levegő, forró a lég,
hát jöjj, kedvesem,
a szeretetből sohasem elég, gyere hát, légy velem!
Hiányod fáj nagyon,
megszokni nem tudom,
könnyem hull egy nyári alkonyon,
mindenem neked adom.
"Egy könnycsepp megpihen a pillán,

Sírjon a gitár, kedvesem,
egy csodaszép dalt,
csak nekem!
Játszd el,
hogy mennyire szeretsz,
hogy mit sem ér
az életed nélkülem,
hogy milyen jó velem,
én édes kedvesem.
Játszd el úgy,
hogy sírjon a gitár,
szíved megszakad értem már,
dalold el,
hogy a lelked csak engem vár.
Hallom a gitár hangját,

Álom vagy valóság,
a verstolvaj köztünk jár,
gombostű élén fut az igazság,
remélem, tudod, hol a jó út már.
A költők sora írja verseit,
de van, ki ádázul meglesi,
verseire fáj a foga neki,
s ha nem vagy résen,
galádul elveszi.
Hát írj te is szép verseket,
prózát, novellát,
és ne lopkodd a másét,
ez nem szép,

Fogd a kezem, ne engedd el,
reszket a lelkem, ölelj át, kedvesem.
Kint dúl a vihar,
erős szél rázza a fákat,
villámok cikáznak, dörög az ég,
félve ölelik egymást a fák,
az eső a leveleiket tisztára mossa már.
Összezárták a virágok szirmaikat,
benne kis bogárkák menedéket találtak.
Remeg az árnyék,
a szél darabokra tépi szét,

A boldogság kék madara vállunkra szállt
azon a júniusi délután.
Boldogan öleltelek karomba,
s forró csókom szomjazó szád oltotta.
Boldogság kék madara velünk volt,
s mi mohón szürcsöltük a kéj mámorító italát,
egymás ölében várt ránk a boldogság.
Viharos száguldás a szerelem szekerén,
s mint a madarak, szálltunk az ég felé,

Távolban nekünk még
fényesen csillog a remény,
mint sötét éjjel a sarki fény.
A sarkcsillag, mely a hajósoknak is utat mutat,
vezessen hozzám újra vissza,
hisz boldogságod itt van.
Susog a nyáresti szellő,
a virágok illatát viszi messzire el ő.
Szellő szárnyán üzenem tenéked,
én édes kedvesem, mennyire szeretlek.

Oly jó, ha a remény éltet,
szívünkben a szunnyadó szenvedéllyel,
melynek már csak egy
aprócska szikra kell,
és hatalmas,
mindent elsöprő tűz lesz.
Egy pillanat műve az egész,
s Te úgy érzed, elégsz,
pedig nem vagy túl merész,
mégis, mint fáklya, úgy égsz.
Oly nagy a vágy,
szíved, mint vaj, oly lágy,

Rohanunk életünk során,
nem tudjuk, mért, mi okán,
de mindenki hajszolja az életet,
s van, akit bizony ez éltet.
Én tudom, nem erre a világra való vagyok,
tévesen kerültem ide,
erre nincs ok,
nekem ez már túl sok,
eszemnek egy nagy sokk.
Itt ember embert öl naphosszat,
legyek inkább a tengerben moszat,