Az erdő itt él belül, számomra nem a látvány emléke, hanem a lelkem mélyén gyökerező, örökzöld táj. Amikor belépek a fák közé, az nem egy kirándulás részemről, hanem egyfajta hazatérés, mintha a csontjaim is a gyökerek emlékeit hordoznák.

   Sírok között járok álmaimban, mint egy szürke köd a hajnali mezőn. A fejfák, mint néma katonák, sorakoznak, mindegyik egy-egy elnémult történet, egy bevégzett élet őrzője. A kövek hideg tapintása emlékeztet a hiány hűvös leplére, mely szívemet borítja. Keresem azokat, akiknek a hangja már csak a csendben visszhangzik, akiknek a mosolya a csillagok fényében él tovább.

   A Boldogság tava egy gyönyörű víztükör volt a zöldellő völgy szívében, maga az öröm esszenciája, egy csendes, mélykék mosoly a föld arcán. Vize nem csupán tükrözte az eget, hanem magába szívta annak legtisztább árnyalatait, s lágy hullámai úgy ringatóztak, mint egy álmodozó szív dobbanásai.

   Reggel az óra ébresztette. Ma is fáradtan ébredt, suhant át a gondolat rajta.

   Ébred a hajnal Noszlop fölött, mint egy álmos róka, lassan nyújtóztatja aranyló mancsait a Bakony zöldellő hátán. A falu, egy csendes ékszerdoboz az erdők ölelésében, még magába szívja az éjszaka hűvös leheletét. A házak, egymás mellé bújva, mint egy összetartó család, őrzik a bennük szunnyadó embereket, emlékeket és reményeket.

   Néha az ember élete egy pillanat alatt megváltozik. Amikor a váratlan dolog az ajtódon bekopogtat, nem számítasz a legrosszabbra. De a jeges kéz, amely a szívedet szorítja, emlékeztet, ez most nem lesz könnyű.
   Először körülnézel, de nincs senki, aki a rád nehezedő terhet kicsit átvenné.
   Másodszor, már tudod, ezt neked kell cipelned.

   Ahogy a nap reggel lágyan kezdi átszőni az égbolt vásznát, a gyurgyalagok felbukkannak, mintha a szélrózsa minden irányából érkeznének. Apró, ékszerszerű testük a levegőben táncol, egy láthatatlan karmester vezényletére. Szárnyaik gyors ütemben suhannak, mintha apró dobverők lennének, melyek a csend dallamát verik fel.

   A nyár íze ott lógott a levegőben, édes és finom volt, mint a nagymama lekvárja a kamrában. A nap aranyló sugaraival borította be a kertet, minden egyes fűszálat ragyogó zöldre festve. És mi, a térdünket is gyakran lehorzsoló, örökké izgő-mozgó kölykök, boldogan hagytuk cipőinket a tornác kövén, hogy mezítláb szaladhassunk a puha, hűvös gyepen.

   Földünknek, ennek a kék-zöld ékszernek a kozmosz bársonyán, ma ünnepeljük napját. Lélegzete, a szél, lágyan simogatja arcunkat, mintha egy tovatűnt suttogás érne el hozzánk a múlt mélyéből. A nap aranyló sugarai festik ragyogóvá a tájat, minden egyes fűszál egy apró, zöld csodaként nyújtózik fel az ég felé.

   Ültem egy sziklán, s miközben elmerengtem a hegyek mögött eltűnő naplementi szikrán, előttem a kísértés tengere morajlott, mély és sötét volt, ahogy hívó szava idehallott. A tiltott gyümölcsök édes íze csalt, mint pokol tüze, belülről mart.

   Amikor Anna kicsi volt, mindig ugyanazt a mesét kérte esténként: a piros cipőről, amit egy kislány annyira szeretett, hogy még az álmában sem vált meg tőle. Az anyukája szelíd mosollyal mesélte újra meg újra, minden este másképp, de a végén mindig az a sor zárta a történetet:

- És a cipő sosem kopott el, mert a szeretet, ami ajándékozta, örökké tartott.

   Elérkezett az idő, hogy szükségem lett egy új mobiltelefonra, sokat húztam-halasztottam, de muszáj voltam belátni, hogy lassan már nem tudom bekapcsolni a készüléket, mert annyi repedés van rajta, no meg már ötéves készülékről beszélünk, ami a mai telefonoknál igen nagy szó!

   Szeretek kiérni az erdőből ezekre a csodás helyekre, melyek vonzzák az állatokat is. Itt mindig valami csodát láthatok, ha szép halkan megközelítem. Itt laknak a tisztás különleges lakói, akik rokonságban állnak a tavi és nádi testvéreikkel, akiket az éjszaka varázslata alatt lehet megcsodálni. A tisztáson viszont a legkülönlegesebb időszak a hajnal.

   Egy teljesen átlagos hétköznap volt, talán kedd, amikor a kisdobozos Baracklé izgatottan kopogtatott be a két polccal lejjebb lakó szénsavmentes Ásványvízhez, és hadarva rákezdte a mondandóját:

Van valaki, aki nemcsak lencséjén keresztül látja a világot, hanem szívén át is. Egy természetfotós, aki nem csupán a fényt és az árnyékot ragadja meg, hanem a pillanat lelkét. Munkái nem csupán képek - hanem dalok, suttogások, lélegző történetek a természetből.

   E szavakkal szeretném kifejezni hálámat a barátságodért, amelyet önzetlenül adtál számomra, s ez a mai világban nagyon ritka kincs. Megőrzöm szívemben örökre, ígérem. Köszönöm, hogy megosztottad velem alkotásaidon keresztül világlátásodat, a gondolataidat, és legfőképpen, hogy verseimhez ajándékoztad a természet szépségét megragadó, lélekkel teli fotóidat.